Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

adott kongregáció valamelyik résztvevője, vagy pedig egy másik törvényhatóság körlevele, éspedig a közgyűléstől nyomban állásfoglalást várva, tett. Sőt közülük is szükségképpen kimaradtak - mert elemzésük külön monográfiát kíván - azok a kezdeményezések, amelyek sajátos nemzeti, de nem, vagy nem annyira az osztrák-magyar viszonyt, hanem inkább a hazai nemzetiségeket, illetőleg a külpolitikát érintő igényeket és kívánalmakat fogalmazták meg. De kimaradtak oly kérdések is, amelyek éppen azért nem kerültek - majd csak a követutasítások vitájakor - a kongregáció elé, mert nem egyedi akciók következményeként merültek fel, hanem rendezésükben elvileg valamennyi megye nemesi többsége egyetértett. Közéjük számítható például a városok országgyűlési szavazatszámának növelése, azaz a polgári elemek súlyának növelése a törvényhozásban: ezt - amint az 1843-i diéta követutasításaiból kiderült - minden megye helyeselte. Igaz, a leginkább szűkmarkú csupán hat, a legliberálisabb pedig huszonkét szavazatot kívánt a városoknak az addigi egy helyett biztosítani. Azt, hogy valamely megye nemesi többsége eszmeileg és gyakorlatilag mekkorát lépett előre a feudalizmus lebontásának és a nemzeti kérdés elrendezésének útján, valójában az uralkodó által 1843 májusára egybehívott országgyűlés követutasításai és a velük kapcsolatos politikai viták tükrözik. Az utóbbiak során szóba került a társadalmi és nemzeti megújhodás szinte valamennyi feltétele és követelménye a közteherviseléstől a kötelező örökváltságig, a népképviselettől a kormányfelelősségig, a város- és megyerendezéstől a városok diétái szavazatszámának rendezéséig, az ősiség kiiktatásától a törvény előtti egyenlőség behozataláig, a cenzúra megszüntetésétől a hitel-, illetőleg nemzeti bank felállításáig stb. Mindezek a magyar múltnak már egy következő fejezetét alkotják, részletes vizsgálatuk külön összegezést tesz szükségessé. Ezúttal csupán annyi szögezhető le: egy-egy megye reformkészségének mértékéről többé-kevésbé már az utasítás-készítő választmány javaslatai is vallanak; az elfogadott utasítások pedig, amelyekben a nemesi közösség a megyék többségében változtatás nélkül tette magáévá, kisebb hányadában maradibbra módosította a választmány ajánlatait, és csupán néhányban - ott is csak egy-két tárgyat illetően - igazította haladóbbra a választmány munkálatát, mindenütt pontos fokmérői annak, hogy a többség mely határig volt önként hajlandó a társadalmi-gazdasági rend reformálására. Az utasítások előtt - 1840-184 3 között - a megyékben szőnyegre hozott, részlegesen végzéssé is lett indítványok nagy száma és sokfélesége mégis egyidejűleg tanúskodott a megyei politikai élet meglepő felélénküléséről, aktivitásáról, valamint a liberalizmus térnyeréséről. Akkor is, ha a javaslattevők - egyesek és törvényhatóságok - a fellépésre jórészt attól a Pesti Hírlaptól kaptak ösztönzést, amely a reformerek legliberálisabb, eszmeileg vezető csoportja, mindenek előtt Kossuth nézeteinek adott hangot. A javaslatok összességének, létrejöttük körülményeinek és sorsának számos jellemzője volt: a haladó színezetűek kivétel nélkül az ellenzéktől érkeztek; társadalmi és nemzeti reformkérdésekre egyaránt kiterjedtek; oly megyékben is hangot kaptak, amelyekben a konzervativizmus előzőleg korlátlan egyeduralmat gyakorolt; a polgári átalakulásnak alig akadt problémája, amely egy vagy több kongregáción ne merült volna fel; csaknem minden kezdeményezés más megyékben is talált követőkre; a liberálisok azok sorrendjének megválasztásából hiányzott az országos összehangoltság, sőt gyakran egyazon indítvány kivitele-