Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

politikai túlsúlyának megtörése céljából már régóta hadakozott azért, hogy a megye a nemtelen - gazdáik érdekeit képviselő - ügyvédektől általában, az ugyancsak voksjogú katolikus káplánoktól pedig legalább a politikai tárgyakban vonja meg a szavazati illetékességet. 1840 decemberében a kisnemességet felvonultató ellenzék, noha a Helytartótanács a szokás érintetlen fenntartását parancsolta, a kiváltságlevéllel nem rendelkező uradalmi tisztviselőket kizárta a voksjogból. A protestáns és általában a nem katolikus lelkészeket viszont azokban a megyékben, ahol többségük liberális beállítottságúnak számított, az ellenzék akár kompromisszum árán is - voksjoggal megajándékozni törekedett. Bereg 1840 szeptemberében ilyen értelmű határozatával még csak a kebelében élő szokást erősítette meg; de már Hont, majd Beniczky Lajos indítványára Zólyom is, ugyanezen értelemben most először bocsátotta be a megyegyűlésre, mint annak tagjait, a protestáns papokat; Zólyom ráadásul kivédte a konzervatívok azon igyekezetét is, hogy a katolikus káplánok és a kormánypárti gimnáziumi-liceumi tanárok ugyanilyen kedvezményben részesüljenek. Abaúj 1842 tavaszán biztosított minden bevett vallás lelkészeinek a tisztújításban aktív részvételi jogot; és amikor a klérus egyetemlegesen tiltakozott az ellen, hogy protestáns lelkész a katolikussal egyenlő elbánásban részesüljön, az ellenzék azzal hallgattatta el: elvben a klérus is csupán kollektív nemességet élvezhet. Sopronban 1841-ben azon indokkal, hogy a kérdés diétái tárgy, még kisebbségben maradt a protestáns lelkészek voksjogára vonatkozó javaslat, de 1842-ben már többséget kapott; a világi honoráciorokat viszont a közgyűlés a liberálisok erőlködése ellenére se fogadta még be. Szepesben 1842-ben jutott a visszautasítás sorsára a protestáns lelkészeket érintő előterjesztés: a konzervatív többség azzal érvelt, hogy a szavazatjog nemesi kiváltság, a megyének viszont nemesítésre nincs felhatalmazása; az ügy, mint alkotmányba vágó, a diétára tartozik. Az ellenzék néhol - jórészt taktikai okokból - egyszerre lépett fel a nem katolikus lelkészek és a világi „oklevelesek" voksjoga mellett. Biharban, ahol a sárréti prédikátorok ugyancsak kérték e joguk visszaadását, 1841-ben sikerült is elfogadtatni a közgyűléssel, hogy a tisztújító és egyéb határozathozó kongregációkon a saját templomú protestáns és görögkeleti papokkal együtt - a káplánokat és segédlelkészeket nem értve közéjük- közrendű ügyvédek szintén szavazhassanak. Ugyanakkor a többség Bácsban csak a káplánokat, a protestáns lelkészeket és a görögkeleti pópákat, Szeremben csupán az utóbbiakat volt hajlandó voksjoggal felruházni, holott, a liberálisok a világi honoráciorokat is a megyegyűlés szavazatképes tagjaivá igyekeztek minősíttetni. A konzervatívok - pártérdektől vezetve - helyenként ugyancsak kezdeményeztek, de legtöbbször eredménytelenül. 1841-ben Barsban a kamarai uradalmak és hatóságok képviselőinek, Pozsonyban a káplánoknak, 1842-ben Túróéban a királyi és uradalmi tisztviselőknek, továbbá a katolikus segédlelkészeknek szavazatot adni kívánó javaslatukat az ellenzék meghiúsította, Mosonban pedig 1842-ben kompromisszumos formában fogadta el: a közgyűlés a kincstári tisztviselőket továbbra is kirekesztette kongregációkról, a káplánokat viszont beeresztette és ennek folytán a megyében szavazásra illetékeseknek több mint negyedét ezentúl a klérus adta. Másutt a konzervatívok, nehogy a honoráciorok együttadózása a nemesekkel ürügyet szolgáltasson a liberálisoknak az oklevelesek voksjogának követelésére is, inkább kizárólagosan vállaltatták el a nemes-