Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

magyarországi postákat a Helytartótanács alól, jövedelmüket pedig a magyar Kamarától sohasem engedi elvonni. Ez az elv azonban a gyakorlatban nem érvényesült: a királyi Postaigazgatóság, mint birodalmi szerv mellett a Helytartótanács csak javaslattevő szereppel rendelkezett, az Igazgatóság valójában a birodalmi felső vezetés sugalmazása szerint járt el az illeték meghatározásánál is. Egyébként különös volt Magyarországon a posta rendszere és hivatalnokainak helyzete. A posta alkalmazottait nem úgy nevezték ki, hanem a Kamara kötött a jelentkezőkkel évente vagy meghatározott időre, sőt az se ment ritkaságszámba, hogy élethossziglan, bérleti szerződést. A postamester tehát szinte „megvásárolta" a postajogot, következésképpen fizetést nem is kapott, hanem a bérleti díjnak vagy vételárnak, mint kölcsöntőkének kamataként megtarthatta a postai illetékből befolyó jövedelem egészét, illetőleg a bérleti díj 6%-ának megfelelő hányadát. Mivel inkább az előbbi volt általánosabb, a fejlődés - főleg a kereskedelmi és ipari tevékenység élénkülése - folytán pedig szinte évről-évre nőtt a postaforgalom és vele együtt a bevétel is, a postabérlet - mindenek előtt a nagyobb forgalmú helyeken - egyre keresettebbé vált. A postamesterek magánvállalkozóknak tekintették magukat, egyidejűleg viszont államhivatalnoknak kijáró megbecsülést igényeltek. A rendszer visszásságait, a belőle fakadó problémákat a kormánypárt és az ellenzék egyaránt kárhoztatta. A kormánypárt azt állította, hogy a postamesterek, mivel nem a kormány nevezi ki és fizeti őket, politikailag és bíróilag egyaránt függetlenek tőle, nem törődnek annak ügyeivel, szándékainak nagyrészt ellenlábasai, többségükben a liberálisokkal pendülnek egy húron, semmiféle államtitok sem bízható rájuk, és elmozdítás esetén se veszíthetnek semmit, mert a kincstár mind a vételárat, mind az illetékjövedelmet köteles nekik visszatéríteni. Ezért ők olyan tartalmú postareformot sürgettek, amely szaporítaná a kormány által függő hivatalnokok számát, azaz a postamestereket a kormány kinevezett, fizetett és alárendelt alkalmazottaivá tenné, és elősegítené, hogy a hivatali jótétemény és a hivatalvesztés félelme által a kormánynak tökéletes engedelmességű lekötelezettjei maradjanak. Az ellenzék viszont a postamesterek nagy hányadában a kormány besúgóit, titkos és törvénytelen sugalmazásának végrehajtóit látta, akik a levéltitok megsértésével felbontják és visszatartják a kormánynak nem tetsző küldeményeket. Véleményét arra alapozta, hogy a kamarának a zsíros jövedelmű stallumok osztogatásakor módja van a postamesteri hivatalokat megbízható embereinek juttatni és őket lekenyerezni, mert betöltésükre a nemzetnek nincs közvetlen befolyása. E hitet csak erősítették az olyan esetek, amikor nagyfontosságú megyei körlevelek nem érkeztek meg a címzettekhez. Ez történt Pest megyének a püspöki kar egyik - később tárgyalandó - pásztorlevelét kárhoztató köriratával, amelynek útközben több példánya is elsikkadt. Ezért döntött 1841-ben a kibocsátó megye úgy, hogy a jövőben magánúton is kézbesíti körleveleit; több érintett törvényhatóság, köztük Zemplén, pedig ennek hatására jegyezte a postaügyet sérelemként a diétára elő. Az ellenzék meggyőződését, hogy a postaügyet teljes egészében a nemzetnek kell kezébe vennie, tovább táplálta az 1842 elején megjelent új királyi postaszabályzat, amelyet nem a Helytartótanács által bocsátottak ki. Ez az intézkedés a korábbi, meghatározott távolsági zónák és a velük egyenes arányban növekvő postailleték helyett csupán két távolsági kategóriát vezetett be, a postai díjtételeket pedig mindkét zónában - a kisebbikben nagyobb mértékben - felemelte. Az ellenzék az intézkedésben a nemzet tudta nélkül szedeti, indirekt adó emelé-