Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Kanyar József: Népiskola Somogyban a XIX. század első felében (1806-1848)
írásbeli ügyvitelét követelték meg tőlük. Fizetésük, ha készpénzben nem is volt jelentékeny, természetbeni deputátumok azonban nekik is jártak és még valamiféle magánmunkálatok díjai. Feltűnő, hogy a megyében is kevésnek tűnik az öszszeírt és képesített jegyzők száma (71), azon tanítóké pedig, akik jegyzőséget is vállaltak: a falvak alig egyharmadában, mindössze csak 30 volt. * * * Ha gyökeres változás nem is történt a vizsgált időszakban Somogy népiskoláiban - Dél-Dunántúl más megyebeli állapotaihoz hasonlóan -, mindazonáltal egyfajta lassú ütemét láthattuk bennük a fejlődésnek. Viszonylag növekedett a II. Ratio educationis utáni népiskolaépítés üteme is, ( '° összefüggésben azzal a kényszerű szükséglettel, hogy az épületek kicsiny és szűk volta, állagaiknak az idővel dacolni nem tudó fogyatékossága - a XVIII. századvégi állapotokhoz képest - már szükségessé tette a ruinosus épületek újra való építését. Alig hihető ugyanis, hogy a vályogból és sárból épült iskolaházak - amelyek télen azért voltak melegebbek, mert nem szellőztek - két-három évtizednél tovább tudtak volna megállni a lábukon, így is arra kellett vigyázniok, hogy a sártapaszt - 2-3 évenként - cseréljék rajtuk az épület táskásodásának elkerülése és a falak kidőlése végett. Amelyik iskolaépületeket tehát a XIX. század első és második évtizedében újra kellett építeni, azokat az objektumokat a korszakunk végére, vagy az abszolutizmus első esztendeire - miután összedőléssel fenyegc:tek - már újra kellett építeni. így végül is a feudalizmus zárókövénél sem az iskolaépületek állapota nem javult alapvetően, azok belső felszereltsége sem ütötte meg a kívánt mértéket. De a bennük folyó munka tárgyi és személyi feltételei is csak lassan teremtődtek meg. A megyék, bár érezték az országos politikában az egyre jobban jelentkező köznevelési szándékok áramlását, s tudni is vélték, hogy a köznép nevelésének az ügye nagyot léphetne előre, ha a „népnevelőknek": a tanítóknak a fizetését sikerülne megemelni még annak árán is, hogy azt részben az állam pénztárából teremtik elő. A végső megoldástól azonban visszarettentek a megyék, köztük Somogy is, a kérdést az országgyűlés hatáskörébe utalták s megelégedtek azzal, hogy a II. Ratio educationisban előírt iskolába járási kötelezettséget immár ki tudja hányadszor - nyomatékkal hangsúlyozzák, a főszolgabíráknak iskolalátogatási és jelentési, lelkészeknek pedig az évvégi vizsgákon való megjelenési kötelezettségét írva elő. Amíg a megyék tehetetlenek maradtak a kérdés végleges megoldásában, s a tanítói fizetések újabb javításánál a földesuraknál mitsem tudtak elérni, a hatósági szigor sem volt következetesnek mondható, hisz a tankötelezettségi rendeletek végrehajtásán - azt nagy tolarenciával kezelve - csak annyit tudtak elérni, hogy a törvényes rendelkezés végrehajtását több alkalommal (1811, 1824, 1841, 1845, 1846, 1847, 1848) sürgették. A II. Ratio és az 1845-ös elemi iskolai szabályzatot támogató rk. egyházak jelentős lépéseket tudtak felmutatni népiskoláik fejlesztése tekintetében. A II. Ratiot „aulikus jogászi furfanggal" (Kornis Gyula szavai) elvető protestánsok pedig, miután azt szerintük a törvényhozás megkerülésével hozták tető alá, 1868-ig külön irányították népiskoláikat egyházkerületi tanterveik alapján, amelyek során az 1797-es pápai, az 1801-es dunamelléki és az 1815-ös dunántúli egy-
