Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
Laczkó András: Pályaképvázlat Roboz Istvánról
téntikus szöveget is és a szíves felvilágosítást: mikor, hol hárította el magától Kossuth e prózai költemény dicsőségét? Mert olvastam valahol az ő nyilatkozatát, de haj, apad az agyam veleje, egykor híres jó memóriám csökken s amit nem jegyzek föl, elveszett reám nézve. Ez adatra pedig nagy szükségem van egy most készülő és novemberben megjelenő históriai munkámban. Bizodalommal fordulok szüleim kedves komájához, az én szeretett Uram Bátyámhoz, kinek vagyak előre is hálás és tisztelő öccse: Tóth Béla.” Aznap, 1895. október 14-én még egy level írt: „Igen nagy szükségem volna a kápolnai imádság textusára, mert a szedők a nyakamon vannak(.. .) Helfy éppen ma mondta nekem, hogy Kossuth az imádság szerzősége ellen soha sem tiltakozott, mert oly szép költői mű ez, hogy hízelgett neki, hogy az ő alkotásának tartják.”12 A feltett kérdések egy részére a Somogy szerkesztője nem válaszolt, a megírás körülményeit ekként összegezte: „Február 26-27-é'n volt a kápolnai csata; a szétszórt magyar hadoszlopok élén Görgey, Dembinszky, Klapka: az osztrák hadsereg Schlick és Windisahgrätz herceg vezénylete alatt. A csata elveszett ... Midőn március 2-án este a Kossuth Hírlapban olvastuk a csata leírását, vacsora után a házigazdám felkísért az emeleti szobámba (ekkor Koboz Csapody Pál ádándi földbirtokos vendége volt - L. A.) Kazay Miklós barátommal s itt asztalhoz ülve, írtam meg az imát az éjféli órákban. Másnap reggelinél engedelmet kértem, hogy felolvashassam. Midőn bevégeztem, a kiválóságok átöleltek és báró Kemény Zsigmönd kért, hogy másolatát ő viszi fel Pestre, míg az eredetit én nyomattam ki Knezovics nyomdájában Kaposváron. Már néhány nap múlva a honvédelmi miniszter száz és százezer példányban megküldette az összes táborokba. Rövid idő múlva Európa minden nyelvére lefordították s nálam a többi közt egy amerikai 'nyomás is van gyönyörű képpel.”13 Tóth Béla ezt a szöveget átvette és válaszában további érdekességekkel traktálta Robozt: „Az imádság történetét nem írom meg, hanem tisztelt Uram Bátyámnak szíves engedelmével, szó szerint közlöm a levélben foglaltakat; ez a históriai becsű dolog és megragadó közvetlenségét nem pótolja semmi. Ezúttal én csak kopista leszek, mert az Uram Bátyám írását, mely nekem igazi ke- gyeletes reliquia, nem adnám a szedő maszatos kezébe (...) Hanem micsoda rendkívüli memóriája va'n az én Roboz bácsimnak! Igazán álmélkodok. Az én jegyben járó szüleim csakugyan 1856-ban voltak Balaton-Füreden. Hogy még az évszámra is olyan jól emlékszik! De mondok most valamit az én jó Urambátyámnak, amit talán nem is tud eddigelé. Az én édes anyám az ön kápolnai imádságát 1867. szptemberébe'n versbe szedte s azt a két oldalnyi nyomtatványt Pest utcáin ezrével árulták egynémely napig. Akkor a rendőrség eltiltotta az elárusítást, s ez a dolog mintegy levezetője annak a belügyminiszteri intézkedés'nek, hogy Magyarországon az utcai colportage tilos. A közvetlen okot később Böszörményi lapja adta meg.”14 Tóth Béla tizenkét évvel később még egyszer visszatért az imádság ügyére. Akkor volt egy nagy vita a Pesti Hírlapban arról, hogy mennyire romlik a nyelv, az ízlés és a becsület. Erről Tóth nagy cikket írt a lapban és ezt olvasván, gratulált neki Roboz, amit ekként köszönt meg: „lelkesít engem, vigasztal engem a Petőfi méltó kortársának, Roboz Istvánnak, a halhatatlan ká232
