Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
Függelék
kék változó sajátosságait, helyi jegyeit is . . . Az ilyenfajta helytörténeti kutatás szabatosabb, inkább lát problémákban: következőleg eredményesebb, tudományosabb.” Eddig a rendkívül tanulságos fejtegetés. Következtetései nem mentek át a történész köztudatba, és a helytörténeti módszer - általunk fentebb - klasszikusnak nevezett értelmezése él szinte töretlenül mindmáig. A Váczy Péter által felvetett gondolatokhoz viszonylag közel áll a helytörténetnek, mint szemléletnek és a múlt egyes eseményei, egyedi jelenségei ábrázolási módszerének az az interpretációja, amelyet Glatz Ferenc fejt ki.7 Megítélése szerint a helytörténet „a történeti megközelítés egyfajta módja - szemléleti kérdés. Nem az különbözteti meg az országos eseményeket tárgyaló munkáktól elsősorban, hogy forrásbázisa vidéki levéltári anyag, vagy tárgya helyi politikai, gazdasági esemény, hanem az, hogy aprólékos megfigyelések, mikrovizsgálatok segítségével az élet teljességét képes megközelíteni.” Tulajdonképpen minden új- és legújabb- kori történeti részkérdést tárgyaló munkának „helytörténeti szempontúnak” kellene lennie. Ez „azt jelenti - írja -, hogy a történeti megismerésben a számukra adott forráscsoport mögött rejtőző történeti valóságot minden részében, meghatározottságában, egyediségében alaposan ismerjük tehát a helyi tényezők összehatásában azt jelenti, hogy a történeti megismerés során feltáruló -ténycsop őrt okát a kor valós fő kérdéseihez tudjuk viszonyítani; megfogalmazhatnánk úgy is: világosan csak akkor látjuk az adott ténycsoportok egyediségét vagy ismétlődését, még inkább törvényszerűségét, ha az érvényesülés hatókörével, a létezés minden apró körülményével tisztában vagyunk.” Áttekintve a helytörténeti módszer értelmezésének e két lehetőségét a következőkben arra keresünk választ, hogy a helytörténet tárgyának és módszerének melyik felfogása az, amely - megítélésünk szerint - legtöbbet nyújthat mai marxista történettudományunk fejlődéséhez, azaz, hogy végülis mi módon járulhat hozzá a helytörténetírás a történettudomány egészének további érdemi gyarapodásához. Álláspontunk kialakításához a következő gondolatokon keresztül jutottunk el: 1. A történetírás több évszázados története azt mutatja, hogy viszonylag kései jelenség a helytörténet-kutatás és -írás elválása az ún. országos történettől. Genezise, művelésének kezdetei mind a nyugat-európai államokban, mind Magyarországon a feudalizmus bomlásának időszakára, a polgári átalakulást hozó szellemiség kibontakozásának idejére tehetők.8 A korábbi idők történetírásában tehát nem beszélhetünk ilyen jellegű specializálódásról, a históriaírás egységes volt. Pedig az akkor keletkezett művek - tárgyukat tekintve, mai felfogásunkat visszaverve - ugyancsak relatíve nevezhetők az országos, vagy központi történet termékeinek. Az országos történet-helytörténet megkülönböztetés kérdése még sem merült fel. S a messze utókor (a jelen) történésze nemcsak a „helytörténeti” jellegű krónikát, históriai elbeszélést és feljegyzést nem tekinti helytörténetnek, hanem ha a régmúlt idők emlékének oly töredékesen, esetlegesen, itt-ott írásos megörökítést nyert és fennmaradt forrására bukkan - vonatkozzék az az ország bármely területének valamely egyedi jelenségére - e kincset is - szintén nem hely- történeti forrásként értékelve - a szaktudomány követelményeinek megfelelő módszertani eljárással az általános történeti összkép megrajzolása eszközének tekinti. 2. Milyen okok következtében került sor az országos történet-helytörténet differenciálódására? Mindenekelőtt talán az a tény magyarázza, hogy az írásbeliség megnövekedésével, a modernebb hivatalszervezet kialakulásával párhuzamosan egyre gyarapodó forrásmennyiséggel állunk szemben. Nem lehet véletlen például az, hogy Franciaországban, Németországban oly fejlett a territoriális történetírás. Mályusz Elemér írja: ezekben az országokban a középkori forrásanyag mennyisége oly nagy, hogy egy kutató legfeljebb egy-egy territorium levéltárakban őrzött okleveles anyagának megismerését tűzheti ki céljául, az egész állam történetének okleveles anyagon való teljes megismerése lehetetlen. Magyarországon ezzel szemben jóval kevesebb középkori forrás keletkezett, és főként: maradt is fenn, minek következtében „a kutató ugyanannyi fáradsággal, amellyel nyugaton egyetlen territórium múltjában lehet tájékozódni, az egész állam életét szeme elé idézheti.”9 Az elkülönülés másik, a fentivel szorosan összefüggő oka a történettudomány belső fejlődésében rejlik: a helytörténeti munka ugyanis a történettudomány specializálódásának, a megismerés kifinomulásának, a részletekben való elmélyedésének, végső fokon a történeti szintézis mindig új és magasabb szintű létrehozásának elengedhetetlen követelménye és útja is egyben, A szétválás tehát a történettudomány belső fejlődésének törvényszerű jelensége is. És végül: harmadik okként kétségtelenül nagy súllyal jelentkezik a társadalmi igény. 466
