Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl iparfejlődése a dualizmus idején
A „divat” teremthette meg a nagykanizsai és a kéthelyi nádszövőgyárakat, amelyek 60-100 munkást alkalmaztak 1914-ben. Ugyancsak ennek az ipari alágazatnak egyik jellegzetes üzeme volt a Muraközi kosár- és fonott bútoripar rt. muravidi üzeme 100 munkással. Ezek azok az ipari üzemek, amelyek közvetlenül a házi vagy népi iparból váltak „ipari vállalatokká”. A bőr-, a sörte- és a szőripar nem volt sohasem túl erős ezen a területen. 1876-ban mindössze 665 főt találunk ebben az iparágban (a munkások aránya 1,7% az iparszerkezetben), 1910-ben pedig 1 131 fő (az iparszerkezeti .arány i,3%). 1906-ban mégis jelentős e területen ennek az iparágnak a termelése és a munkásszáma is, de ez nagyrészt annak köszönhető, hogy az ez évben készült gyáripari felmérés a bőroipőkészítést, sőt általában a lábbelikészítést is idesorolta. Eszerint Baranyában 5, Somogybán 1, Tolna megyében 4 és Zala megyében 5 gyáripari üzem volt. Baranyában 942 900 K értéket állított elő (322 munkás), Somogybán, a szigetvári cipőgyár 362000 K-át (115 munkás), Tolna megyében 625 500 K-t termelt 180 munkás), Zala megyében pedig 1 428 000 K értéket termelt (316 munkás). A Dél-Dunántúlon termelt érték az iparág országos termelési értékének 3,9%-a volt. Az 1910. évi gyáripari üzemi és munkás-statisztika már nyilván kiemelte innen a cipőipari üzemeket, mert Baranyában már csak 3 gyár szerepel (243 munkással), s a Somogybán lévő 1 gyárnak 9, Tolnában egy gyárnak 27, Zalában két gyárnak 177 munkása volt. A bőripar gyári munkásainak száma Dél-Dunántúlon tehát 456 fő. 1914. évi címtár 9 üzemet tartott nyilván a bőr- és vele rokon iparágak körében, de közülük egy szíjgyártó (Dunaföldvár) és egy szőrtarisznya készítő (Kaposvár) aligha tekinthető ipari vállalkozónak. Kimaradt ebből a jegyzékből, de 1912-ben szerepelt a sümegi bőrgyár („hadfelszerelési gyárként” 100 munkással és 40 LE-s gépparkkal dolgozott), továbbá a Schmidt család mohácsi bőrgyára. (14 munkás, 18 HP.) Az 1914-ben említett összteljesítő képessége 387 LE volt. Az iparág egyik legjelentékenyebb üzeme a pécsi Höfler bőrgyár rt. volt, amely 250 munkást és 280 LE-s gépparkkal állította elő a különböző bőröket. Említésre méltó még a nagykanizsai Kardos-féle kefegyár, ahol 140 munkást és 20 HP-s gépparkot találunk. A sümegi bőrgyár 21 féle terméket sorolt fel készítményei között. Ebben az iparágban a Hőfler és az Erreth Antal és Fia pécsi bőrgyár, továbbá a simontornyai bőrgyár 1896-ban talp- és felbőrt szállított Ausztriába, Horvát-Szlavón országba és az első kettő még Boszniába, Bulgáriába, Romániába, sőt Törökországba is. Marcaliból a Krausz-féle bőrgyár impregnált gépszíjakat, talp- és felbőröket szállított Ausztriába és Horvát-Szlavóniába ugyancsak ebben az esztendőben. Ebben az iparágban valóban „kiütötték” a bőrgyárak a kisebb tímárműhelyeket. Az utóbbiakat nemcsak a motorikus erő söpörte el, hanem a tudomány segítségével létrehozott vegyi folyamat gyorsasága és jobb termelése is. A kistímár termelési folyamata lassú volt, különleges körülményeket (víz) és munkahelyeket követelt, a nyersanyag beszerzéséhez állandó és biztos tőke kellett. A kapitalizmusban e kisipari üzemek életképtelensége igen hamar kiderült. A szíjgyártók még ideig-óráig fenntartották magukat, de ennek a mesterségnek is már ekkor főként a javítási munka vált feladatává. A fonó-szövőipar egy kortársi megállapítás szerint: „leghamarabb és legteljesebben kisiklott a kisipar kezéből úgy, hogy ma mint mesterség közgazdasági 288
