Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
Laczkó András: Pályaképvázlat Roboz Istvánról
nak tekintette a poétái hagyományok, költői emlékek ápolását. Olyan érdektelenség közepette, amilyen a korszakban a vidéki irodalom helyzetét jellemezte. Roboz kisebb-nágyobb írásokban többször szólt verseskötetek, könyvek vidéki fogadtatásáról. Nem tudni, adatai po'ntoisak-e, de mindenesetre ma is érdekesek. Azt írja, nyolc-tízezer lakosú városokban, ahol lapok négy-ötszáz példányban kelnek el, könyvet évente nem vesznek ötven-hatvanat. Egy kis községben, ahol évente húsz-harminc lap jár, egyetlen könyvet sem vettek meg, még Jókai vagy az akkor ugyancsak olvasott Gyulai Pál műveit sem. Számszerűség tekintetében csaknem hihetetlen adat, hogy voltak írók, akiknek negyven-hatvan példányt adtak el könyveiből, s még a legtöbbet forgatott Jókai is csak hat-nyolc- száz kötetig jutott el a „fogyasztásban”. Mi az oka? - kérdezhette joggal. Erre magyarázatot nem tud jobbat (mint amit már leírtak a Somogy ban); sok a külföldi mű, sok a fordítás. Ezért igyekezett istápolni minden eredeti vagy ánnak vélt tehetséget lapjában.45 Ilyen volt Szepezd községből Szöllösi Mihál, aki regéket, népdalokat írt. Roboz Füreden találkozott vele a Kisfaludy szobor leleplezésén, ahol egy asztalnál ültek Eötvös József, Toldy Ferenc, Kisfaludy Atala, Vas Gereben és mások. Eötvösnek Szöllösi egy verset adott át, amelyet az író dicsért. A Somogybái megtudjuk, hogy „ez a nép lantos küldte el költői levelét egy Zala megyei rozmaringáruló leánytól költőnőnknek (Kisfaludy Atalának - L. A.), ki folyvást könyvekkel látja el. Mi pedig közöljük ezeket...” Az eredeti tehetségek felkarolása mellett Roboz igyekezett fővárosi költőket, írókat munkatársul megszerezni. Fővárosi nevekkel Roboz mint jószemű szerkesztő, a lap megindításától tudta, hogy csak úgy teheti színvonalas orgánummá, ha a szerzői gárdát nemcsak a helyi erőkből alakítja. Már az első évfolyamokban rendszeresen felhívta olvasói figyelmét arra, hogy alkalmanként mennyi és milyen jónevű hírlapírót sikerült megnyernie Budapestről „dolgozótársul”. Igazában a nyolcvanas évek elején lett egyre határozottabb törekvése, hogy irodalmi-művészeti vonatkozásban kövesse a fővárosi lapokat. Ez legtöbbször utánközlésekben nyilvánul meg, ötletszerűen tallóztak könyvek és folyóiratok, napilapok között. Láthatólág a teljességre törekedve, de a „nagyot markolás” meglehetősen kiforratlan ízlést jelez, eklektikusságot mutat. A budapesti termékek közötti szemezgetés egymás mellé sodorta például Mikszáth Kálmánt és Pósa Lajost. Pósa verse, amivel „felfedezik” (A szécsi molnárné), gyenge, felidézésre érdemtelen alkotás, de Mikszáth cikksorozatának átvétele a Pesti Hírlapból telitalálatos szerkesztői cselekedet volt. Nemcsak azért, mert állásfoglalása lényeges a tiszaeszlári vérvádban. Maga az a tény, hogy a neves író „felbukkan” a Somogybán - elismerésre méltó. Roboz magához közelinek érezte Mikszáth álláspontját a tiszaeszlári ügyben, mert később Két antisemita a hullámok közt címmel (1882. július 24.) írt Balaton-parti beszámolót, olyan hangnemben, ahogy Mikszáth beszélt. A kapcsolat ezután az íróval mondhatni rendszeres, mert 1888-tól mindig megkapta az Almanach sorozat bevezetőit. A Hétből is többször vettek át Mikszáth-írást. Különösen karcolatait hozták le szívesen, olyat, amilyen például a Kis híja, hogy kritikus nem lettem. 251