Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
Kanyar József: Népiskola és középfokú oktatás Dunántúlon - különös tekintettel Somogyra (1849-1867)
detét a kiegyezés kísérletének 1867-ben lezáruló korszaka. Ez a periódus is újabb három alkarszakra tagolódott: 1. a megyei bizottmányok megszervezésének viszonylag rövid ún. autonom korszakára (i860, október 20 - 1861. november 5.), 2. a helyhatóságok működését felfüggesztő Schmerling-provizórium (1861. november 5.—1865. június 8.) idejére és 3. a kiegyezéshez vezető időszakra (1865. június 8.-1867. március 9.). Az első alkorszak Somogybán - 10 bizottmányi gyűlés és egy tisztikari értekezlet tartása után - alig tízhónapos működés után már be is fejezte munkáját, szinte minden mélyéh'b nyom hátrahagyása nélkül, bár társadalmi téren jelentősen megmozgatta a megyét. A második alkorszakban a megyei tisztiszékek („hivatalkormányzat”) végezték a közgyűlés és bizottmánynélküli igazgatás főbb tennivalóit. Ugyanakkor a különféle küldöttségek és választmányok sorában egymás után alakultak meg az iskolai, a kórházi, az építészeti, az olvasóegyleti és a központi választmányok és a megyei gazdálkodó választmány. Ekkor alakult meg - állandó megyei bizottságként 1864-ben — a 36 tagból álló statisztikai bizottság is. A harmadik alkorszak a bizottmányi nagygyűlés nélküli - kinevezett tisztviselőkkel történő - megyei vezetés időszaka volt, amelyben a kiegyezést követő első években lényegében semmi változás nem történt a közigazgatás átszervezésében, csupán csak a tárgyalások indultak meg a megye feudális jellegű ön- kormányzati jogának a parlamentáris konmá'nyfonmával és a felelős minisztériummal való összeegyeztetésére.1^ * * * Az abszolutizmus korszakában a birodalmi centralizáció nemcsak a katonai, a politikai, az igazgatási és a gazdasági egységesítő törekvések szolgálatában fejtett ki hatalmas energiát, de az eszmei, a kulturális egységesítő törekvések megvalósítására is sokat áldozott. Miután e törekvések elsőszámú exponense Thun Leó gr. közoktatásügyi miniszter volt, végül is az ő - már kész sémákkal rendelkező - Entwuiifjában kifejtett koncepció határozta meg az oktatásügy egységesítő törekvéseinek új elveit: világosan megcélozva benne — mindenek előtt - a hazai közép- és felsőoktatási intézmény hálózatot, s kevésbé törődve az alsófokú oktatás iskolarendszerével: a népiskolával - meghagyván azokat szinte teljes egészében az egyházi iskolafelügyelet kezén. Az új organizációnak kétségkívül voltak - hazai állapotaink közepette - időszerű és korszerű elvei. Bár e pozitív vonások - jóllehet több kedvezőtlen negatívummal is keveredtek - mégis hasznosnak és időtállónak bizonyultak, noha e reformok a már emelkedőben lévő közoktatásügyünk hazai eredményeire is ráépülhettek volna, sőt azokat - ahogy Szekfű i-s látta - a dolgok európai színvonala által már előkószítetten bármely kormány is végrelhajthatta volna.2 Nemzeti múltunk történetében, az abszolutizmus mindenkor ellenszenves rendszerében, az elmarasztalható negatívumok mellett a polgári törekvéseket még akkor is észre kell venni, ha e nem éppen ellentmondásnélküli vonások a konzervatív katolikus ideológiába beágyazott birodalmi centralizáció és germa- nizáció elemeire is épültek rá. A központosított abszolutista birodalom - a forradalom és a szabadságharc leverése után - lényegében egy nemzetek feletti, szellemében katolikus, forradalom-ellenes, nyelvében pedig egy német állam- rendszer szolgálatába állította közoktatáspolitikáját is.
