Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Függelék
kólák, színházak, kultúrotthonok, művésztelepek az egész táj közművelésének melegágyai, a kultúra terjesztői. Ehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy ha a múlt század első fele, a nemzeti ébredés romantikus kora főként az iskolát, a színházat használta fel, a századvég már ugyanilyen mértékben a helyi sajtót, irodalmat, olykor a művészetet is, a mi korunk nem nélkülözheti a helyi tudományos centrumok hálózatát, éppen a korszerű tudományos világképnek a közművelődésbe való beoltása - mondhatnánk: a közművelődés megalapozása - érdekében. A közművelődési funkció azonban csak akkor válhat tartóssá, ha a vidéki központokban is kialakulnak a helyi élethez, problémákhoz is, az országos intézményekhez, eredményekhez is szervesen kapcsolódó kulturális, nem utolsósorban tudományos szervezetek, jellemzőbb szóval: műhelyek. Kell-e bizonygatnom a hajdani deberceni írói, a nagybányai, a szolnoki, a szentendrei festői, a Nagyváradi Napló újságírói, a Huszadik Század szociológusai, az Erdélyi Helikon és a Korunk magyar írói-tudósi műhelyének kultúrhistóriai jelentőségét? A sajátos magyar fejlődésnek egyik nagy ellentmondása az elmúlt másfél században éppen az volt, hogy a főváros versenyével — szívó hatásával gyakorta felbomlasztotta a vidéki műhelyeket, a központba vonzotta, tömörítette a legjobb alkotó elméket, és akadályozta az egészséges, tartós, országos rangú vidéki műhelyek prosperálását. Ezzel pedig — akarva-akaratlan, a vidék művelődési hátrányát, elmaradottságát konzerválta. Az olyan tudományos műhelyeknek tehát, amilyen itt, a Somogy megyei Levéltárban és vonzáskörében kialakult, az egyszeri alkotásnál és az egyszerű kultúraközvetítésnél jóval nagyobb, maradandóbb és mélyebb, jelent is formáló, jövőt is termesztő - a biokémiából kölcsönzött szakkifejezéssel: autokatalitikus - szerepe van. Az ilyen műhely helyhez köti a tudóst, a művészt, az alkotót, tudományos, kulturális otthont ad neki, olyan otthont és hazát, amilyenné mi nemcsak Kaposvárt, de az egész országot szeretnénk tenni. 3. És ez a gondolat már át is vezet a harmadik kérdésemhez. Van-e racionális emberi és politikai értelme a decentralizálásnak? Nem osztjuk-e meg alkotói erőinket? Nem volna-e racionálisabb egy hatalmas, korszerű, világversenyt álló központot kialakítani? E kérdésünkre - más összefüggésben, de rokon tartalommal - válaszolnak a katalánok, a baszkok, a bretonok, a walesiek. Talán egy doktrinér Ráció komputerizált megfontolásai szerint ésszerűbb - következésképpen haladóbb - volna a kis etnikai csoportok felszívódása, a kis- népek beolvadása, a helyi egységek egy nagy központtá koncentrálódása, amint ez a kapitalizmus fejlődéstendenciája volt is századunk derekáig. A történelem logikája azonban szerencsére nem az ilyen absztrakt ráció modelljei szerint alakul, hanem a saját benső, emberi törvényeit követi. Az etenikai, politikai, tudományos decentralizáció ugyanis nem fanatikus nacionalisták, elvakult lokálpatrióták és félreismert provinciális tudósjelöltek öncélú machinációja, hanem az élet, a kultúra védekezése a túlzott centralizáció, a monopóliumos hatalmi központok, a bürokratizmus elhatalmasodása, korunk a fenyegető tendenciái ellen, amelyektől mi sem vagyunk immunisak, védettek. A decentralizáció, a helyi autonómiák, a vidéki műhelyek kiépülése vagy újjáépülése, minden jel arra mutat, a demokratikus önvédelem és a szocialista önkifejlődés mélyen humánus igényeinek, szükségleteinek kielégítését, még azt is megkockáztatnám: törvényeink beteljesítését segíti elő, tehát a haladás csillagzatának jegyében áll, és nem ellentétben, hanem sokoldalú kölcsönhatásban népünk egészének felemelkedésével, s a népek közeledésének, felszabadulásuk, új életmódjuk és mentalitásuk egységesülésének messze századokra nyúló, nagy történelmi folyamatával. Kissé messze kalandoztam talán el tudományos konferenciánk témájától: dehát a kaposváriak lelke rajta: a somogyi kötetek míves, rangos, a táj, az ország, az ember iránt elkötelezett tanulmányai és a mai előadások, viták gondolatai indították el e gondolatsort, amelyneek a végén mintha sikerült volna megfognom a saját mondandóm lényegét is a helytörténetírásról, a somogyi tudományos műhelyről és általában, történetírásunkról. Tudományos elmélyülés és igényesség, elkötelezettség a táj, az ország, az ember iránt: - ezek a szőkébb és tágabb szülőhazám történészeinek érdemei, és ezek a kötelességei is mindazoknak, akik számára a történetírás - az írás - nem foglalkozás, hanem hivatás. * * * Az SZMT székházában tartott másnapi tanácskozáson a levéltár közművelődési tevékenysége került terítékre, amelyen a levéltár munkatársai a munkásművelődés terén elért eredményeikről és a tapasztalataikról számoltak be. A napirend előtt dr. Navrasics Lászlóné, az SZMT titkára köszöntötte az üzemi krónika- és a szocialista brigádtörténetírókat, valamint az üzemek szakszervezeti bizottságainak a képviselőit. 397
