Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
között kialakult arcvonalról tudták, hogy egyfelől hivatalos és konzervatív nézetek, más oldalról pedig „néhány fiatalember” álltak. Hittek abban, hogy amit Ady, Márffy vagy Rippl-Rónai csinál - szép, jó, igaz. S az alkotónak tapasztal- niok kellett és szomorúan vették észre, hogy támogatást, megerősítést, segítséget nem várhatnak a „hivatalosoktól”, s így mondhatni: szükségszerű az egymásrautaltság jelentkezése, a közös szereplési lehetőségek kutatása. A festészet jelentőségének megnövekedéséről lehet beszélni nemcsak Ady- nál, hanem a századforduló magyar irodalmában. Király István említette (a költőről szóló) nagyívű könyvében, hogy az élet köznapisága ellen a SZÉP jegyében fellépő művész cselekvés helyett szemlélődésre kívánta átformálni a valósághoz fűző emberi viszonyt, s ezen igénynek megfelelően vált fontossá az esztétikai érdeklődésben az az ág, amelyben nem a tett, a mozgás, hanem a látvány dominál.41 Ez is oka annak, hogy a Vér és arany verseiben nagyon erőteljesek a festői élmények. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a piktúra iránti vonzalom a költőnél - feljegyzések szerint - nem nemesedett-mélyült képző- művészeti Ízléssé. Bölöni György írta le róla, hogy nem tudott különösé- get tenni közepes és igen értékes képek között, s azt is, hogy nem járt túlságosan nagy örömmel kiállításokra: „a sok kép, szobor, műtárgy és még inkább a sok ember fárasztotta és untatta”. Szinte természetes, hogy ilyen körülmények között a „dekoratív fajta” festészet vonzotta. Az olyan díszítő, stilizáló festőkre figyelt, amilyen többek között Puvis de Chavannes, Gauguin, Degas, Maurice Denis volt. Ha irántuk való érdeklődését a „dekoratív hajlamnak” tudjuk is be, az talán mégsem lehet véletlen, hogy épp azokat választotta, akik - Rippl-Rónai szavaival - mind rémei az akadémikus festőknek. A külsőségekre törekvés ugyanis náluk abban nyilvánult meg, hogy „természet után” alkottak, de nem másolással, hanem az ott előforduló dolgok inspirációja révén. Az ilyen művész - írta Rippl Modern festés című cikkében - „nem akadémikus, nem méri ki alakjait miliméterekre. Ha egy hosszú alakot kicsinynek látott, akkor azt ilyennek rajzolta. Más szóval, azt festi, amit lát, úgy ír, amint beszél. Sohase csalja meg magát, éppúgy mint Degas, aki mindig azt csinálta, ami őt és művészetét karakterizálta és közvetlen inspirálta. Sohasem törekedtek ők a világnak festeni. Hiszen nem is tetszettek, amíg a közönség esze odáig nem élesedett, hogy őket megértse. Mindig maguknak festettek és mégis a legelőkelőbb múzeumokba kerültek.”42 Rippl-Rónai a francia impresszionisták alkotó módszerének egyik lényeges elemét, a közvetlen élménnyel hitelesített ábrázolást dicsérte. Ebben a ténymegállapításban egyaránt hangsúlyos a francia jelző és az élmény közvetlensége. A modern magyar művészeti törekvések jelentkezése előtti kultúránkat - amint azt másokkal együtt ebbe az áramkörbe bekapcsolható Bartók Béla is kifejtette - Németország közelsége határozta meg. Ugyanakkor - idézhetjük a zeneszerző szavait - „szellemi életünk legkiválóbbjai minden időkben felismerték, hogy ez az állapot nem természetes, és hogy a magyar szellemhez sokkal közelebb áll a latin és elsősorban a francia szellem. Ezek természetszerűleg mindig a francia kultúra felé tájékozódtak.”43 Ady baráti köréből különösen Bölörii sorsa tette érzékletessé, hogy Párizs nem földrajzi fogalom, hanem olyan lehetséges hatások gyűjtőhelye, amikre a magyarságnak feltétlenül szüksége van. A nyugatra vágyásban akkor többen az életért sóvárgást látták, s ezt oly-erősnek, 276
