Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény

fák fölött. Képei beszélni, sírni, rajongani akarnak, szavakat keresnek miben- nünk.”32

A művészsors poétákkal, írókkal vállalt közössége „olvasható” Rippl irodalmi portréin. Erre 1923-as kiállításának ürügyén figyelmeztetett Kosztolányi. Osvát Ernő arcképét látva némi megdöbbenést érzett a fej rajzolatán és színezésén, de végül is megnyugodott abban, hogy „itt a kritikust elemzi a festő rokoni, ihletés részletességgel.”33 Képein a költő azt a lebegést értékelte legtöbbre, ami az érzések fölfelé ívelése és a reáliák visszahúzó voltának ellentétéből fakadt.

* * *

Rippl-Rónai már Thomas Mannal való megismerkedése előtt kapcsolatot talált a német irodalomhoz Julius Meier-Graefe író, esztéta személyén keresztül. Amikor 1920 őszén Ödön öccse megkérdezte tőle, hogy ki is légyen ez az irodalmár, akkor levelében joggal írhatta, hogy „kívül-belül” ismeri, még abból az időből, amikor Neuillyben lakott. A művészeti író a Pan című folyóirat vezető munkatársaként ment Párizsba „művészeket és műveket verbuválni” és talált utat a L’art nouveau és a Revue Balnche körül tömörülőkhöz. Rippl-Rónai 1920-as levelében élesen ítélkezett felette: „M. G. még ma is, bár sokat tanult, sok tanulságos utazást és megfigyelést tett, mégis azon a véleményen vagyunk, hogy hiányzik belőle a finomabb megérzés, mert nem igazi művész lelkületű ember, csak iparkodott annak látszani.”34 Az elmarasztalás eredete hét évvel korábbi. 1913 januárjában Meier-Graefe az Ernst Múzeum meghívására tartott előadást az akkori modern irányzatokról. Ott hangzott el vitát keltő summázata, miszerint: „A modern piktúra csak jelszavakat harsog, de nem nyújt művészetet. A húsz évvel ezelőtti impresszionisták óta folyton hanyatlik a piktúra.”3“ A nap című lap munkatársa - a felzúdúlás láttán - Vaszary Jánost és Rippl-Rónait kérte meg, hogy nyilatkozzanak a német esztéta kijelentéseiről. Abban mindkét festő megegyezett, hogy a világhírű író „vigécnek csapott fel”, aki német műkereskedőnek szerez vevőket.

Rippl - aki, mint utaltam rá, húsz évvel korábbról személyesen ismerte őt -, arról beszélt, hogy Meier-Graefe az új törekvéseket nehezen közelítette meg, de a sikereket elérőkhöz mindjárt hozzászegődött. Ingadozónak, de alaposan tájékozottnak állította be, s azon csodálkozott, „hogy olyan ember, mint ő, akinek nagy látóköre révén módjában volna sokkal magasabb szempontból nézni a művészet evolúcióját, agitátori működését olyan irányba tereli, hogy azt a látszatot keld, mintha speciális célok szolgálatában állna. Ilyen körülmények között kétségbe kell vonnunk, hogy az ő szavának olyan tekintélye és súlya van ma, mint amilyet azoknak eddig tulajdonítottunk. Valósággal érthetetlen, miért kell most Renoirt oly lázasan portálnia, s egyáltalán miért törődik ő a képek áraival.”36 A vitából számunkra elsősorban az érdekes, hogy a festő szembeszegült a német író irreálisnak érzett értékelésével, azt hangsúlyozva, hogy az esztétikusnak az „Üj” megértése és istápolása a feladata. Meier-Graefe mondataiban különösen ott látott veszélyt, hogy a művészi értékeket anyagiakkal hozta kapcsolatba. Ez Rippl esztétikai nézeteinek lényegével állott Összeütközésben, ő a magyar művészetből - legalábbis a piktúrából - szerette volna kiiktatni a pénz szerepét.

274