Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Kelemen Elemér: Somogy megye népoktatása (1871-1880)

gármester pedig teljesen figyelmen kívül hagyta az utasítást. A nyári közgyűlésre - bizonyos fokig érthetően - nem készült felterjesztés; a novemberire csak a kaposi, az 1874 februári közgyűlése a kaposvári és a tabi járás jelentése készült el; mígnem 1874 nyarán felmentést kaptak iskolalátogatási és jelentésbeli kötelezettségük alól.

Tanulságos lehetne annak az elemzése is, hogy az egyes szolgabkák mennyire ismerték járásuk iskolaügyét, milyen aprólékosan, vagy felületesen dolgozták fel a személyes utánjárással vagy jelentések útján begyűjtött anyagot, hogyan ítélték meg a népoktatás helyzetét, milyen teendőket láttak és fogalmaztak meg. Ha a két szélsőséges véleményt szembesítjük, különösen feltűnő, hogy mennyire nem egységes felfogású, s ebből következően eltérő tartalmú és értékű tájékozódással és tájékoztatással van dolgunk.76

Itt azonban a beérkezett jelentéseket a közigazgatási mechanizmus működésének szempontjából vizsgáljuk, s így tesszük mérlegre a fentebb vázolt fegyelmezetlenséget, és a jelentések gyérülését, majd teljes elmaradását is. Már ebből nyilvánvaló, hogy a megyei törvényhatóság „kültisztviselői” nem meggyőződésből, s nem is a „megkívánt lelkiismeretességgel és eréllyel” végezték el ezt, a számukra csak nyűgöt jelentő feladatot; amit többségük az eperfa-statíszti- kákkal egyenrangú adminisztrációs tehernek tekintett.

Jelentéseikben többnyire tanítóktól, ill. a községi elöljáróságoktól és a jegyzőktől „bekért” adatokra építenek; néhány utal csak az egyébként nagy gondot jelentő személyes utánjárásra, a községekben szerzett tapasztalatokra. A jelentések általában szárazak és személytelenek, ezen újabb teendők fogadására vonatkozó utalás vagy megjegyzés nélkül. A kaposvári szolgabíró jelenti az egyik kivételt: alig hihető lelkesedéssel bizonygatta, mennyire „kedves kötelességének ismeri” ezt a feladatot, és buzgalmát az öntevékenyen és sorozatosan kiadott utasításaira való hivatkozással bizonyítja.77 Tallián nagyatádi szolgabíró - körülményeik, az apparátus kis létszáma miatt jogosan - a miniszteri rendelet elleni „reprezentálásra” kéri az alispánt, mert „teljességgel lehetetlen, hogy még a 60-70 iskola látogatására és az iskoláztatás felügyeletére is gondot és időt fordíthassanak.”'8 Felhívja a figyelmet a népiskolai törvény jogi korlátáira is: „jól tudván azt a községek, hogy az 1868. évi 38. te. 28. §-a rendeli ugyan, hogy a tisztviselő hasson oda, hogy a hivatkozott törvény végrehajtassák, - de hogy azon felhívását - t. i. a törvény előírásainak meg nem felelő hitfelekezeti és községi iskolák átalakíttatását - kényszer útján is effectuálhassa, azt ismét jól tudják, hogy jogában nincs eszközölni.”79 A szolgabírói közvéleményt, azt, hogy véleményük szerint mások helyett kell ellátniuk ezt a munkát, a szigetvári szolgabíró fogalmazta meg indulatos jelentésében: „hogy mi, tisztviselők végezzük egészében a tanfelügyelők teendőit is! - az a jelen körülmények közt a lehetetlenségek sorába tartozik.”80 A korlátozott lehetőségek és a hatósági tehetetlenség felismerése kapott hangot Svastics József igali szolgabíró jelentésében: „hogy a nevelésügy felvirágoztassék, nemcsak szigor, de egyúttal anyagi segély is igényeltetik;” s rezignáltan fűzte hozzá, hogy „ezen ügyről néhány éven keresztül valószínűleg havonta jelentések fognak tétetni.”81

A szolgabírói tiltakozások és a - főképpen a református - egyház részéről kinyilvánított ellenvélemény hatására a törvényhatósági közgyűlés 1874 nyarán félretette az 1873-as miniszteri rendeletet, és a szolgabírákat - „elfoglaltságuk miatt” - felmentette a népiskolák negyedévenkénti látogatása alól. A hatá' 207