Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Solymosi László: A hódoltság néhány somogyi település történetében

A 17. században a fejadó mellett egyre rendszeresebbé váltak az ún. rendkívüli állami adók, amelyek többnyire a hadsereg ellátását szolgálták. Az adó rendkívülisége abban állt, hogy minden egyes alkalommal központi rendeletekkel vetették ki, és az adó nagysága és fajtája a hadsereg szükségletei szerint változott. A jobbágytól hol meghatározott összegű pénzt, hol robotot (szekerezést, várépítést), hol terményszolgáltatást követeltek. A török a hadsereg ellátását szolgáló élelmiszereket gyakran kényszerfelvásárlással szerezte be. Ebben az esetben a jobbágy a piacinál alacsonyabb áron volt kénytelen eladni termékeit a töröknek. 1663-64 telén különös terhet jelentett a Dunántúlon telelő nagyszámú tatár csapat eltartása. A török állami adók mellett jelentősek voltak a földesúri adók is. Első helyen az ún. kapuadót kell megemlítenünk. A fejadót fizető jobbágyok ezen a címen évente Szent György és Szent Demeter napján (április 24. és október 26.) két részletben egy forintot fizettek. A széna- és tűzifa-adó mellett igen fontos földesúri jövedelem volt a tized, melyet minden terményből - elsősorban gabonaneműekből és mustból szedtek -, továbbá a méhek, sertések és juhok után hajtottak be. A tizedet a jobbágyok természetben vagy pénzben fizették. A bortermelés megadóztatásánál figyelembe vették, hogy a szőlőtermelés hol történt. Nagybajomban nem volt szőlőhegy. A falu jobbágyai a közeli Böhönye szőlőhegyén birtokoltak szőlőt.

162 A musttizedet a nagybajomi jobbágyok így Böhönye török földesurának fizették, míg Nagybajom török földesurának a bortermésből harmihcadot adtak. A bor eladásából a török kétféle címen is hasznot húzott. A szőlőtermelő helyen boreladási monopóliummal rendelkezett. Ez azt jelentette, hogy évente két hónapig és 10 napig a jobbágyok nem árulhattak bort, mert akkor a kincstári bor kimérése folyt. A nagybajomi jobbágyok a böhönyei szőlőhegyen termelt borukat hordókban falujukba szállították. Amenynyiben boruk egy részét italmérést létesítve eladták, hordóadó címén minden hordó után fizetniök kellett. A török földesúr számára további bevételt jelentett a verekedésért, testi sertésért kivetett büntetéspénz, a hajadon férjhezmenésekor szedett menyasszonyadó, melynek az özvegyasszony felét fizette, ha újból férjhez ment. A vázlatos áttekintésből is érzékelhető, hogy a hódoltsági jobbágy adózása a török számára a sok hasonlóság ellenére is jóval súlyosabb volt a középkor végi jobbágyterheknél. A hódoltsági jobbágy amúgy is nagy terheit tovább növelte az adó behajtásának sajátos módja. A kincstári jövedelmek beszedését gyakran azokra a vállalkozókra bízták, akik nagyobb összeg behajtására tettek ajánlatot. Az adószedésnek ez a módja sokszor azzal járt, hogy a központilag kivetett adó összegénél jóval többet szedtek be a jobbágytól. A 17. században az is megesett, hogy az előírt összegnek csaknem a kétszeresét hajtották be. Nagybajom esetében a török földesúrnak járó adókat részleteiben töredékesen ismerjük.

163 A parasztok vallomása alapján a hódoltság utolsó szakaszában a falu jobbágyai a tizedet a török földesúrnak, a kanizsai Ahmednek megegyezés szerint pénzben fizették. A falu tizedmegváltása évi 40 vagy 50 forintot tett ki. A méhtizedet viszont természetben kapta meg a török földesúr. Lencsen földjének használatáért hasonlóképpen tizedet fizettek a termésből. Ezenkívül a falu mintegy 60-80 kg lent adott a török földesúrnak. Továbbá minden ház két dénár értékű vajjal és 10 napi szántási robottal tartozott.