Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Kanyar József: Középiskola és középfokú oktatás a Dél-Dunántúlon a XVIII-XIX. században

támogatásával. Az iskola 1849. október 21-én bezárta a kapuit, majd 1853-ig reáliskolaként tengette az életét. Máig is működő gimnáziuma végleg - csak az első világháború után - 1929. szeptemberében nyitotta meg újra a kapuit. Zalában pedig a nagykanizsai piarista és a keszthelyi előbb ferences, majd premontrei rendi gimnáziumok mellett - említenünk kell még az 1845-től Nagykanizsán kapuit megnyitó királyi katolikus tanítóképzőt is. A táj középiskolái - a jezsuiták pécsi archigimnáziumának a kivételével - rendkívül szegényesek voltak épületeikben csakúgy, mint egyéb felszereltségükben. Baksay Sándor találóan írta a gyönki algimnáziumról: „Magától szökkent ki a földből, nem mint egy kőből rakott nagy épület, hanem mint egy magról kelt fa" észrevétlenül verve gyökérzetet, s hajtva termő lombozatot a magyar művelődéstörténet nagy hasznára. De szegényes volt a kaposvári gimnázium épülete is és szinte ruinosus állapotban volt a XIX. század második évtizedében a nagykanizsai piaristák gimnáziuma is, amikor még Deák Ferenc is az iskola padjaiban ült. „A folyosókon, a termekben lehullt vakolat miatt kilátszottak a téglák - írta ezekről az évtizedekről Ferenczy Zoltán - a padlásra vastagon szalmát kellett hinteni, hogy az eső, s megolvadt hólé kevésbé csepegjen be, melyek nemegyszer tócsába gyűltek a kikopott padlón, s előlük egyik szögletből a másikba menekültek a tanulók a rozzant, korhadt padokon" . . . „Elrettentem az iskolaépület láttán - mondja az intézet új igazgatója 1811-ben - s nem akartam elhinni, hogy nemes Zala vármegye sarjadékai e rút fészekben tanulják a szép formáit." A harmadik iskolateremtő tényezőre: a polgárságra is tekintve a kaposvári gimnázium volt talán az első középiskola hazánkban, amely egy, már a feudális osztálykorlátokon túlnyúlni kezdő társadalmi együttműködés jegyében jött létre. E mezővárosban tehát két különböző előjellel, de azonos célokat szolgáló kulturális törekvésnek lehettünk a tanúi, mindkét törekvés a polgárosodás jegyében végezvén el a munkáját. A megyei nemességnek az igénye így találkozott a megyeszékhelyi város polgárságának az önérzetes hajlamával, amikor a létesítendő gimnáziumot már nemcsak a nemesi gyermekek, de a magasabb képzettségre törekvő fiainak a nevelésére is szándékolta tető alá hozni. A hódoltság pusztulásának a következményei még a későbbi századokon keresztül is szembetünőek voltak a tájon. E tekintetben Dél-Dunántúl rendkívül hátrányos helyzetben vok Észak-Dunántúllal szemben. 1766-ban még csak két középiskola működött a tájban, egyetlen püspöki szeminárium, addig ÉszakDunántúlon már 12 középiskola és egy akadémia, is 5 püspöki szeminárium, illetve protestáns főiskola. Ezeknek az aránya a századfordulóra még mit sem változott. 1792-ben még mindig csak 3 középiskola található a déli négy megye területén, s átmenetileg egy akadémia és egy püspöki szeminárium, míg ÉszakDunántúlon ugyanakkor 11 középiskola és 5 püspöki szeminárium, illetve protestáns főiskola. De a többi paraméterek is a Dél-Dunántúl hátrányos helyzetére utalnak. Míg Észak-Dunántúlon - az 1787-es népességszámot véve alapul - 83 486 lakos jutott egy középiskolára, addig Dél-Dunántúlon a kétszeresénél is több: 236466. Míg Észak-Dunántúlon a középiskolák sűrűségére utalóan: az iskolák egymástól való távolsága 35,50 km volt, ez az átlag Dél-Dunántúlon már több mint a kétszerese: 84,20 km volt. Ennél már csak a horvát-szlavón területek középiskoláinak az átlagtávolsága volt rosszabb.