Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 7. (Kaposvár, 1976)

M. Kiss Pál: Simó Ferenc Berzsenyi-portréja

cös, alacsony termetű.- Arcája: tellyes és piros.- Haja: fekete, kezd őszülni. Szeme: fekete- Orra: egyenes. Bajusza fekete." (Közli Merényi i. m.) Kedves példája a költő rendre törekvésének, amit Berzeviczy Gergelyhez írott egyik levelében olvashatunk: „Én akkor úgy szóltam hozzád, mint borzas bajuszú magyar, de az olta elnyirtem bajuszomból; mit gondolsz nem kell-e egészen elnyirnem?" Az idézett jellemző vonások megtalálhatók Simó Ferenc Berzsenyi-portréján, mely első pillantásra a költő egyéniségét sugallja. Bár csak mellképet ábrázol, mégis az egész embert adja, jelzi testtartását, természetét is. A kerek arc, a test zömök volta, az arc és haj színe megfelel az előbbiekben felsorakoztatott tulajdonságoknak. Emellett többet is ad, mint a testi megjelenés külső jegyeinek összegezését. Berzsenyi életrajzából ismeretes, hogy a Kölcsey-féle kritika után szinte teljesen megszakadt költői tevékenysége, s hosszú időre elkedvetlenedett. Csak évek múltán tért magához. Zádor György jogtudós, irodalombarát közli Kazinczyval 1824 elején, hogy éppen most találkozott Berzsenyivel, örömmel hallotta, hogy a hipochondriából már egészen kigyógyult, s magyar poétikán dolgozik. Hosszú felkészülés után, új változatban írja meg feleletét Kölcsey bírálatára, s ez meg is jelent a Tudományos Gyűjteményben (1825). Javulásához a környezetváltozás is hozzájárult. Balatonfüreden, majd Budán használja a gyógyvizet, életkedve visszatér, főleg az utóbbi fürdő hatására. Fellelkesítette a reformkor lendülete, s mindaz, amit Pesten az írók körében hallott a jövő terveiről. Ekkor került a Döbrentei köréhez tartozó ifjú festő - Simó Ferenc - ecsetje elé. Személyes találkozásról ugyan nem maradt fenn írott emlék, de a portrén megjelenített arc tekintetéből erre joggal következtethetünk. így csak azt lehet megfesteni, akivel szembenéztünk! A tágranyílt, világra csodálkozó kerek szem melegséget, lelki tisztaságot sugároz. Az erősen ívelt szemöldök, a sötét göndör haj, dús bajusz, a jól ápolt szakáll, az arc színe jóleső egészséges hatást kelt. A szépen formált száj és áll körüli vonások némi dacosságot sejtetnek. Az orr és homlok klasszikusan formált. A költői dicsőség szimbólumával, a babérkoszorúval ékesített fej jelzi, hogy Simó tisztában volt Berzsenyi nagyságával, költészetének klasszikus értékével. A rendkívül rokonszenves, karakteres arcot jól kiemeli a világos kékesszürke habos háttér, s a sötétzöld díszruha, melynek dekoratív hatását fokozza a széles aranysújtás, a magas gallér, az aranyrojtos nyakkendő. Simó Ferenc képét összehasonlítva Blaschke metszetével megállapíthatjuk, hogy utóbbi, bár sokkal hamarabb készült, mégis jóval idősebbnek mutatja Berzsenyit. A külső-belső gondolatokkal küzdő költőt állítja elénk, Simó a kiegyensúlyozott, bölcs embert, a klasszikus versformák mesterét. A különbség a kétféle technikából is ered. A rézmetszés keményebb vonalvezetésével is magyarázható. Emellett a nyomtatásban többszörösen felhasznált eredeti metszet minősége fokról fokra romlik, sötétedik. Nem sokkal a Simó festette portré után, 1830-ban már országosan elismerik Berzsenyit. Az Akadémia filozófiai osztályának vidéki rendes tagjává választja. Széchenyi István a Hitelben a nemzet nagy dalnokaként idézi. Kölcsey elismerő szava is elhangzik végre, igaz elkésve, a költő halála után, 1836-ban, az Akadémia gyűlésén: „Kazinczy és Berzsenyi két genie valának, kik elhagyatás, mondhatnám eltapodtatás szomorú napjaiban varázserővel jelentek meg a magyar nyelv mellett; azt nemcsak életben tartották, de csínnal és kellemmel és