Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 7. (Kaposvár, 1976)

Kanyar József: Az alsófokú népoktatás Somogyban (1770-1792)

esett, Losoncon és Hedrehelyen. A képesített tanítók járási arányait illetően a legkedvezőbb helyzet a szigeti és a kaposi járásokban volt (80%, 40%), a harmadik helyen az igali járás feküdt (36,84%), az utolsó helyen pedig a kanizsai járás (16,66%), ami lényegében azt is jelentette, hogy ebben a járásban 83,33%-os volt a „képesítés nélküli" tanítók aránya. Képzettségük tekintetében igen nagy heterogenitás volt jellemző a tanítókra, noha a differenciálódó oktatásügy egyre jobban igényelte volna jelenlétüket a XVIII. századvégi népiskolában, amely a fő- és középnemességnek már kevés volt, a kisnemeseknek, a jobbágyoknak pedig sok. Ebben az iskolában azonban még nem tudta a néptanító a maga autonom hatáskörét és illendő helyét kialakítani, alacsony életszínvonala - és társadalmi függősége - korlátjává vált szakmai fejlődésének és műveltsége növelésének. Lényegében e korszakban kezdődött el a magyar néptanítók rétegének az elszegényedése és értelmiségünk legalsó kategóriájában való periférikus helyzetének és társadalmi leszorultságának az állapota. S éppen azért, mert a tanítói munkakört csaknem mindenütt összevonták az orgonistái, a nótáriusi, a harangozói és a kántori munkakörökkel, végül is mindez a pedagógus szakember értékét csökkentette a falusi népiskolákban. De a kellő szakmai és társadalmi súly és megbecsülés hiányosságaira mutat az a körülmény is, hogy az I. Ratio Educationis a vidéki tanítók képzését a tankerületek székhelyén lévő normális vagy nemzeti iskolákra bízta. Ilyesféle feladatokat - végül is - a protestáns kollégiumok is átvettek a gyakorlatban. Mindez továbbra és fékezte a tanítóképezdék felállításának az amúgyis lassú folyamatát, hisz megelégedtek azzal, hogy a tankerületenként már Mária Terézia korában felállított, s a tanítójelöltek nevelésére kijelölt nemzeti iskolákban - már féléves tanfolyam elvégzése után - átképzést nyerhettek, s a letett approbáció után 1770-ben már „magister modernusként" működhettek. E gyors átképzést nyert tanítók többnyire az 50-es és a 60-as években kezdték meg szolgálataikat a megyében és csak a század utolsó évtizedében rendelte el a Helytartótanács, hogy a nemzeti iskolák elvégzése után is, csak approbáció után, a felsőbb iskolai hatóságoktól nyert bizonyítványok alapján taníthatnak. Végül is századokra meghatározóan e szerény képzettség birtokában maradt meg a tanítóság az értelmiségbe emelkedés legalsó lépcsőfokán, elkülönülve az értelmiség többi kategóriáitól. Ezt a „mindenesi", kiszolgáltatott és keserű helyzetét csak tovább fokozta az egyháztól, a földesúrtól, s a jobbágy-paraszttól való hármas függősége is. A tanítók életkorát illetően is történtek változások a megyében. A korábbi összeírásokkal szemben 52,11%-ra nőtt a 18-30 év közötti tanítók aránya a megyében, míg a 31-40 és 41. esztendő feletti tanítóké csaknem azonos volt. A helybeli szolgálat esztendeit illetően is növekedett az 1-5 esztendős működéssel bíró tanítók száma, amely nemcsak a fiatalabb korosztályoknak jelezte a tanítói pályára való kerülését, hanem ezek a számok - változatlanul - a még mindig meglévő nagymérvű fluktuációra mutattak. Az összeírás szerint a 71 tanító munkáját még 6 segédtanító segítette a megyében, „másodállásban" pedig még mindig 5 végzett közülük nótáriusi teendőket. Az iskolalátogatás felekezeti arányaira is jellemző megfigyeléseket tehettünk a 9. táblázatból. Míg a római katolikus iskolába járó tanulók az összeírt hely-