Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Kelemen Elemér: A népoktatás Somogyban a dualizmus kezdő éveiben
láztatási lehetőségeit figyelembe véve (ismétlő iskolák híján legfeljebb a vasárnapi iskola) az iskolába nem járó tankötelek száma 18-20 ooo-re becsülhető. 102 Az első tanfelügyelői jelentés hiába állapította meg, hogy „vannak helyek, hol... a tanítók nem jegyzik a mulasztók neveit, vagy ha jegyzik is, a néptől való félelem miatt a mulasztók névsorát nem adják át a községi elöljáróságnak, ahol pedig átadják is, ezek nem büntetik a mulasztók szüleit". 103 Ezen a helyzeten, az időközönként megismételt hatósági felhívásokkal sem lehetett változtatni. A községi, egyházközségi elöljáróságnak kiszolgáltatott tanító okkal húzódozott a törvény megtartásától. A tanfelügyelő megállapításaival vitába szálló Szigetvár vidéki tanítóegylet a bonyolult társadalmi kérdésnek ezt az összefüggését emelte ki, amikor „Nyílt levelében" leszögezte, hogy „a néptanítónak államhivatalnoknak kell lennie." 104 A megoldást azonban - kölcsönösen - „a népnevelés iránti érdeklődés felkeltésében" és a hatósági kényszer fokozásában keresték. A népoktatási törvényt követő két esztendőben 17 új tanító állt munkába Somogy megyében. (1863: 407, 1869: 431, 1970: 441, 1871: 448 fő, valamennyi férfi.) 105 A ténylegesen iskolába járó 6-12 évesek emelkedő száma miatt azonban 1869-től 1871-ig 62-ről 66-ra nőtt az egy tanítóra jutó tanulók száma. (A tankötelesek számát tekintve ez az átlag meghaladta a hetvenet.) A kedvező átlag sem takarhatja azonban el, hogy az iskolák közel egynegyedében a törvényben megszabott felső határnál, 80-nál több gyermek járt egy tanító elé. A tankerületi iskolatanács 1870. február 7-i ülése nyilvánosan közzétette a tanfelügyelő első iskolalátogatásainak a tapasztalatait. A jegyzőkönyv a hiányok között „a tanítók nem elég szakképzettségét", a „helyt nem állható tanítási módot" is felsorolta; s ennek okát a „rosz díjazásban, hanyag fizetésben" állapította meg. Megoldásként a fizetések rendezését, ill. „ambuláns előadások" és nyári póttanfolyamok szervezését és tanítói egyletek alakítását ajánlotta. 100 A „Szigetvár vidékiek" „Nyílt levele" a tanítói közvélemény nevében azt hangsúlyozta, hogy „a néptanító tevékenységének megbírálásánál . . . azon viszonyokat, azon akadályokat, melyekkel küzdenie kell - kellene szemügyre venni." „Kívánhatja-e az állam, melyben.a néptanító úgy dotáltatik, mint nagy Magyarországban, melyben a néptanító önfeláldozó munkássága a törvényben is csak 300 forintra tartatik érdemesnek, hogy tanítói általában jeles képzettségűek legyenek?" - folytatódik a levél, és kimutatja, hogy helyzetük a Bach-korszakhoz viszonyítva évről évre romlott. 10 ' A községi elemi iskolák tanítóinak helyzete érthetően kedvezőnek, vonzónak tűnt az egyházközségeknek és egyházi elöljáróknak kiszolgáltatott tanítók szemében. A szigetvári, kaposvári tanítók fizetésének rendezéséről közzétett hírek erősítették ezt a felfogást. 108 Arról azonban nem esett szó, hogy pl. a kaposvári tanítók 700 forintban megállapított fizetését a tanfelügyelőnek több ízben átiratban kellett sürgetnie, 109 Több forrás az előző évekhez vizsonyítva kedvezőtlen változásokról, rendkívül szerény tanítói jövedelmekről számol be. 110 Az újonnan alkalmazott „segédtanítók" körülményei a minimális létfeltételeket alig haladták meg. 111 A hagyományos huzavona, a javadalom „behajtásának" nehézségei és az „iskolamulasztók" nyilvántartása körüli összekoccanások tovább növelték a feszültséget, az anyagi függést a teljes erkölcsi kiszolgáltatottsággal tetézték. A magyarújfalui tanítót a község „kihordással fenyegette", a teklafaluit az utcán támadták meg, a szulokinak 38 évi szolgálat után mondtak fel, mert törvényes úton kérték helyzetük rendezését. 112 Az egyházközségi elöljárók és az iskolaszék hatalmaskodásai is visszatérő témái a tanítói panaszoknak. 113
