Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)

Kelemen Elemér: A népoktatás Somogyban, a kiegyezés előtti években

foglalkozott a lap, milyen véleményeknek adott teret, milyen álláspontot képviselt ezekben a kérdésekben.

A „Somogy” már az első - a kiegyezésig terjedő - időszakában is rendszeresen közölt általános eszmefuttatásokat és szakcikknek beillő közleményeket a népnevelés köréből. A téma felfedezése, jelentőségének a felismerése és a tenni- akarás szándéka, felelőssége adja ezeknek az írásoknak sajátos erejét, hitelét - és pátoszát. A megoldást illetően azonban eltérnek az álláspontok; a frontok már itt kirajzolódnak. Az 1866-ban és 1867 első felében megjelent cikkek előjátékát jelentik a kiegyezést követően - a népnevelési egyletek, majd a népoktatási törvény körül - kibontakozó közoktatáspolitikai vitáknak.

Ezek az írások három csoportba sorolhatók:- a népoktatás céljára, tartalmára és jellegére vonatkozó - elvi jelentőségű - cikkek;- a népoktatás megyei körülményeit, gondjait bemutató,- és az „iskolán kívüli” nevelés, művelődés (családi nevelés, népművelés) helyzetével, feladataival foglalkozó írások.

Közülük az első témához kapcsolódókat vizsgáljuk részletesebben, hiszen a második tárgykör anyaga beépült az előző fejezetbe; a harmadik áttekintése viszont túllépné e dolgozat kereteit.

A népoktatás céljával, feladataival elsőként a lap munkatársa, Andorka Gyula foglalkozott a „Hogyan lehetne köznépünket a műveltség fokára emelni?” című vezércikkében;123 a „Somogy” politikai karakterének megfelelően liberális szellemben. Programadó írása - a későbbi kétirányú ellenvéleményekkel szemben is - évekre meghatározta a lap hivatalos álláspontját: Eötvös népoktatási programjának óvatos fenntartásokkal mérsékelt támogatását.

„A szellemi és az anyagi haladás sürgető parancsának”, a „kor kívánalmainak” és a 48-as törvények folytán átalakult demokratikus és népképviseleti alkotmány” szellemének megfelelő népműveltség hangoztatásával a kor divatos érveit idézi, mint későbbi írásaiban is. A nevelés célját „az emberi és a honpolgári hivatásra” való felkészítésben jelöli meg, melynek kritériumai „az erkölcsi érzület, a szigorú igazságszeretet és a más tulajdonának tiszteletben tartása.” A polgári műveltségeszmény a magyar viszonyokban gyökerező kompromisszumokkal terhelten jelenik meg; a reáltudományok művelésétől, a gazdászatban és az iparban való „okszerű előrehaladástól” azt reméli, hogy „az ész, a születés és a vagyon egyesülve, a hon boldogságára működik.” Ennek az eszménynek a megtestesülését a „művelt s önzéstelen, a különféle érdekeket kiegyenlítő közép- osztályban” látja; s a reáltudományok elterjedésétől, az okszerű műveltségtől várja a demokrácia kiteljesedését, a társadalmi és jogi reformok tényleges megvalósulását.124

Ebben a gondolatkörben szorgalmazza a nép művelését - számos kortársához hasonlóan „közgazdászati érvekre” hivatkozva - B. L., amikor azt fejtegeti, hogy „csak tanult s nevelt nép láthatja be célját munkáinak, csak ilyen népben ébredhet fel a vágy előre törekedni, s míg hazáját naggyá, önmagát boldoggá tenni 1125 Ennek a gondolatmenetnek a következő láncszeme azonban már az - ifjú Csorba Ede írásában -, hogy a „felvilágosítás felszabadítja a népet az öntudatlanság kiszolgáltatottsága alól. . ., s így fog kialudni kebléből az osztálygyűlölet.”12'' Az ész mindenhatóságába vetett romantikus hit és a nép fékentartásá- nak, „megszelídítésének” realista szándéka - a belső ellentmondások e két pólusa - egyaránt hozzátartozott a magyar liberalizmus szellemi arculatához.

159