Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 2. (Kaposvár, 1971)
Tóth Tibor: Az ellenőrzés és irányítás rendszere a reformkori mernyei uradalomban
saikat,'6 megszabhatóvá téve ezzel a Rendnek az uradalommal szemben fennálló követeléseinek a mértékét. A dolog logikájából következett, hogy ezek után szabályozni kellett a kerületek hozzájárulási arányát is. Pontos, több évre viszamenőlegesen is felhasználható kerületi számadási összesítések hiányában Dombrády egy sajátos kulcsot választott a hozzájárulások megszabásához: a személyzeti táblákat alapul véve, a kifizetett béreket vette tekintetbe. Az kétségtelen, hogy a hagyományos gazdálkodás rendszerét tekintve az alkalmazottak számából következtetni lehetett a gazdaságok területére, a terjességre, ha exakt képet ilymódon nem is lehetett nyerni. Ezeket a kerületenként kifizetett bérösszegeket arányosították aztán az uradalomban kifizetett össz- bérekhez, és a kapott hányadosok alapján osztották meg a közös tisztviselők, és egyéb, a Rend iránti terhek viselését, pontosabban a központi pénztárba történő összegek befizetése nyert így' szabályozást. A Rend számára adandó összegek és a belső felhasználás közti arányokról ugyanis - hosszú viták magvát hintve el ezzel77 - nem született döntés. Az 1841-es általános rendelet bevezetőjében így ír: „. . . tagadhatatlan, hogy a’ sok építés, árkoltatás, s más mellékes épen közbejött gazdasági anyagok vétele ’s munkák tétele, annyira nevelték a’ kiadást, hogy ez a’ Pesti pénztárba küldött mennyiséget jóval felülmúlta.”78 3. Az önelszámoltatás és kerületi gazdálkodás visszaállítása A fentiek alapján előttünk áll most már egy, a korábbinál sokkal modernebb uradalmi, igazgatási rendszer. Még egyszer átgondolva azonban a fentieket, két ponton látszik az uradalmi igazgatási és ellenőrzési rendszer hagyomány- őrzőnek. A Rend-i számvitel érintetlenül hagyása potenciálisan hátráltatta az uradalom fejlődését megalapozó belső felhalmozás ütemét; és hogy ez nem így történt, pusztán Grosser János provinciális körültekintésének volt köszönhető. Másrészt viszont a kerületekre kivettet quóta rendszeresítése szembenállt a tiszttartói és számtartósági centralizmussal; egyik a másiknak az akadályává vált. Egy évtized elmúltával, Dombrády 1845-ben bekövetkezett halálával a centrális irányítást módosítva, most már három évtizedre új, véglegesnek szánt irányítási és ellenőrzési gyakorlatot vezettek be. Az 1846-os általános rendelet 1. pontja következőképpen intézkedett: „Számadó Tisztek f. évben nem csak termesztményekről, mint tavai, hanem - mint annak előtte - a kész pénzről is tartoznak számot adni.”'9 Ezzel a korábbi Számtartóság ismét a kormányzó segédhivatalává változott, tevékenysége pusztán csak az összesítések elkészítésére és továbbítására szorítkozott. A kerületi tisztek kötelességévé tették a számlák rendszeres bemutatását, ill. a kerületi havi egyenlegekkel való elszámolást. Nyilvánvalóan konkrét tapasztalatok miatt ragaszkodtak, állásvesztés terhe mellett, az elszámolási határidők pontos megtartásához. A további racionalizálás szándékától vezettetve a korábban is kivételes helyzetben léső dörgicsei kerületet 1847-től különválasztották, élére Töttösy Elek rendtagot álllítva, akinek „a gazdaságot, a Mernyei Kormányzóval egyet értve, és ennek tapasztalatait zsinór mértékéül tartva” kellett vezetnie.80 Még ugyanezen év szeptemberében a Rendi Kisgyűlés határozatot hozott az Uradalmi Számvevőség felállításáról is.81 A felállítot hivatal élére Horváth József kanizsai házfőnököt nevezték ki, és ezzel, 1848. január i-től a rendi számvitel megszűnt, az ezzel kap-
