Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 1. (Kaposvár, 1970)
Kanyar József: Adatok Somogy megye művelődéstörténetéhez a XVIII. század második felében (1770-1789)
- rendeletére is, hisz ekkor kezdődött meg sokhelyütt a százados kéziratok, a kódexek és a nyomtatványok elkótyavetyélése, de utalnunk kell arra a tényre is, hogy a ferencesek rendje nem oktatással foglalkozott elsőrenden. B) A megye közegészségügyéről általában Csupán néhány adatot sürítettünk egybe az alábbi két fejezetbe a megye népének közegészségügyére és lakásviszonyaira vonatkozóan, amelyek egyúttal az iskolánkívüli közművelődésre is jellemzőek. A megye 307 falujának egészségügyére - az 1770. március 8-án, a helytartótanácshoz küldött adatszolgáltatás szerint — 13 kirurgus ügyelt. Az orvosok száma a falvak nagy számához képest elenyészően kevésnek bizonyult, különösképp a megye déli részén volt e tekintetben kedvezőtlen a helyzet, noha más megyék orvosi ellátása még hátrányosabb volt Somogyénál. A népbetegségek leggyakoribb fajtája a járványszerű vérhas, a hideglelés, a tüdőgyulladás, a gyomorbántalmak és a reumatikus fájdalmak voltak. Valóban az újra benépesített földön nehéz volt az élet, sokféle járvány, betegség vetette vissza termelőmunkájában, veszélyeztette erejében, egészségében a tudatlan népet. Misem természetesebb, amikor magyaráztot már nem tudott találni a bajára: rontásról és boszorkányságról kezdett suttogni a sötét babonák ködével borított falvak mélyén. Orvosok hiányában a betegségek nagy részét bűbájosok, kenőasszonyok és varázsló boszorkányok „gyógyították”. A földesúri és a megyei hatóság a felvilágosítás és az okos segítségnyújtás helyett inkább maga is alátámasztotta és teljes apparátusával erősítette az efféle hiedelmeket. 1737. december 17-én a megyei törvényszék előtt bűbájos és varázsló boszorkányként ítélték halálra Hampu Erzsébetet és Pálffy Ilonát, az iharosberényi „boszorkányi társaságok” tagjait.61 Ezek az állapotok még a XIX. század első felében sem voltak ismeretlenek a megyében, Csorba József tisztiorvos még találkozott velük: „Nálunk már az őskorból - írta egyik művében - a nép életéhez tapadt szokás az, hogy valónak csontrakók, kenő-asszonyok, szélhüdés, görcsök ellen füvekből, széna-poly- vából készült fürdőket adó, süly-füstöléssel pepetselő asszonyok, sőt dühös kutyamarást, víziszonyt is gyógyító javósok. Még a bevándorlóit német gyarmatosok is magokkal hoztak ily szokást: emlékszem, hogy Mocsoládon egy már meg- magyarosodott család tulajdona volt egy érczedény, méregpohár név alatt: ha ebbe estve bort töltöttek, s reggel a beteg megitta, reá bőven hányás és székürítés következett nagyobb, vagy kisebb mértékben, leginkább ahhoz képest, mint savanyúbb volt a bor, s így többet vagy kevesebbett oldozott fel azon érez (pis- kolcz) pohárból.62 A falvakban működő bábák - bár nem voltak szakképzettek - a plébánosoknak tettek esküvést (ilyen bábák voltak Osztopánban Kovács Judit, Sárdon Hosszú Katalin, Taszáron pedig Kovács Margit), főképp a gyenge és életképtelen újszülöttek „szükség-keresztségének” az elvégzésére. A megyében ugyanis igen jelentős volt a csecsemőhalálozások száma. Az egyházi anyakönyvekben végzett kutatások szerint, a XVIII. században, a megyében 5-5,5 gyermek volt a születések száma családonként, amelyből a század rossz gyermekhalandósági viszonyai közepette csak két gyermek maradt életben.63 81
