Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - Előszó

Mig az orvosok műtéthez mosakodtak be, a kórház lelkipásztora meggyóntatott, feladta a „szent kenetet". Alig fejezte be a szentség feladását, amikor berohantak az oroszok, mindenkit a falhoz állítottak, az egyik orvossal beköttettek és elvittek.

A tisztelendő atya még aznap felkereste Kaposváron édesanyámat, akit emigy vigasztalt: „Keményfi néni, nyugodjon bele Isten akaratába! Bélát olyan állapotban vitték el az oroszok, hogy az orvosok szerint másfél, esetleg két órája volt még hátra".

Engem ismételt átkötés nélkül, marhavagon padlójára fektetve, szállítottak kis Szovjetunióba, Zaporozsjébe, ahol tolmács és védő részvétele nélkül megtartott tárgyaláson a hírhedt Vojenne Tribunál (ún. Trojka, hadbíróság) tíz ujj feltartásával hozta tudomásomra: tíz év szabadságvesztésre ítéltek.

A szovjet börtönben, majd GULAG lágerekben négy esztendeig nem tudtam a priccsről felállni. Nem tudtam járni. Semmiféle gyógykezelésben nem részesültem.

A kanizsai kórházban feltett kötést, a sebek begyógyulása után, saját kezűleg távolítottam el. Csak négy év elteltével sikerült önerőmből, de a jó Isten segítségével lábra állni. Először két hónaljmankóval, fél év elteltével egy támbot segítségével, arra támaszkodva járok, mivel a gerincemet érte a golyó, ennek következtében térdtől lefelé mindkét lábam megbénult, az izmok teljesen elsorvadtak.

Hiszem, és meggyőződésem, hogy a „szent kenet" szentségében rejlő erőnek köszönhetem, hogy minden orvosi segítség nélkül életben maradtam, és több mint nyolc év után édesanyám magához ölelhette rég halottnak hitt fiát, akiért 1946 tavaszán gyászmisét celebráltak a kaposvári Nagyboldogasszony templomban.

79