Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés

ügyet ránk. Talán azt gondolták, hogy a teherautóhoz tartozó munkások vagyunk. A piac kínálata számunkra szinte csodálatos volt. Árultak itt tejet, sült csirkét, orosz lángost, pirog-ot lez a mi fánkainkhoz hasonló, olajban kisütött hússal vagy kápsztával töltött tésztaféle/, aludtejet és kenyeret. Mi úgy döntöttünk, hogy egy köcsög /kb. 1,5 liter/ aludtejet és egy kenyeret /buhanka/ veszünk. 130 rubelt kellett fizetni. Az aludtejet az orosz csajkába töltöttük át. Mást nem vettünk, mert számunkra túlságosan magas árak voltak. Az autó mellet hamarosan megettük az aludtejet és a kenyeret. Nagyon jól esett a friss, szinte még meleg kenyér, amely habár fekete volt, de százszor jobb minőségű volt, mint a lágeri ragacs. Iván egy darab sült húst evett kenyérrel és savanyú uborkával. Nevetett rajtunk, hogy milyen szerényen eszegetünk, de most már el kellett hinnie, hogy nagyon kevés a pénzünk.

Mikor jóllaktunk az egyik háznál, amelynek az udvarán volt egy kút és Iván a hűtőbe való utántöltéshez kért vizet, mi is teleittuk magunkat és a két német evőcsészénket is megtöltöttük. Amikor Iván meglátta a német katonai holmit, nagyon furcsán kezdett ránk nézegetni. Gyorsan megnyugtattam, hogy ezeket' a holmikat még Kagyijevkában vettük a bazárban, mert nagyon jó bennük az'ételt tárolni. Megnyugodott. Eszébe sem jutott, hogy másfajták is lehetünk, mint akinek kiadtuk magunkat. Aztán újra vad száguldással nyelte az autó a kilométereket. Az út folyamán tőlünk jobb-kézre gyakran láttuk a Dnyeper folyó szélesen hömpölygő vizét feltűnni. Kremencsug nevű kisvárosban Iván benzint vételezett, majd folytattuk utunkat. Szinte hihetetlen, de eddig minden a mi várakozásunknál is jobban ment. Ha ezt valaki megtervezte volna, biztos, hogy nem sikerült volna így. Közeledtünk Cserkaszihoz. Igaz, már délután volt, de nekünk az idő nem jelentett semmit. A város már feltűnt a láthatáron. Egy lejtős útszakaszon, vagy 5 km-re a várostól Iván megállt. Azt mondta, hogy szálljunk le, mert itt már ellenőrzés lehet és tilos potyautasokat szállítani. Neki adtam a 150 rubelt. Megköszöntük a fuvart. Iván elhajtott nagy porfelhőt hagyva maga után. Az út mellett tanakodtunk, hogy éjszakára bemenjünk-e a városba vagy maradjunk azon kívül. Mivel a város teljesen ismeretlen volt előttünk, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, mert éjszaka céltalanul bolyongani a városban, nagyon veszélyes lenne. Az biztos, hogy éjszaka rendőr-járőrök cirkálnak és az ellenőrzés egyenlő lenne a lebukással.

Mivel még elég magasan járt a Nap, elindultunk a város felé, hogy közben valami megfelelő éjszakai szállásnak alkalmas helyet találjunk. A városhoz közeledve romos házakhoz értünk, amelyeket még a háború alatt tettek

39