Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés
Már vagy egy órája ment a szerelvény megállás nélkül, amikor a keleti ég alján vékony piros csík jelezte a közelgő napkeltét. Az eső közben elállt. A zivatar más irányba vonult, mint amerre a vonat haladt. Ideje is volt, hogy az eső elállt, mert az átázott ruháinkban ugyancsak vacogtunk. Halkan beszélgettünk egymás között. Kiértékeltük, hogy az időjárás nekünk kedvez, mert ha észreveszik a szökést, úgy a kutyákkal nem sokra mennek. A nyomok elmosódtak. Reggeli műszakváltásia. 6 óráig van időnk minden valószínűség szerint, hogy nem fedezik fel a szökést. Számolgattuk, hogy vajon hány kilométert tehet meg velünk ez a tehervonat 4-5 óra alatt. Ha mint célvonat közlekedik akár 150-200 kilométert is. Ha csak valamelyik közeli kohó-mü a rendeltetési állomás, akkor bizony hamar vége az utazásnak. Csak tudnánk, hogy merre megy? Milyen irányba? Ha Rosztov felé megyünk, az nekünk nem a legjobb irány, hát nagyon nagy szerencsénk volt. A szerelvény, a már felkelt Nap állásából könnyen megállapítható nyugat felé tartott. Hamarosan egy állomásra értünk. A vonat lassított, de nem állt meg. Sikerült kibetüznöm az állomás nevét: Gorlovka A nap ahogy mind magasabbra hágott, egyre jobban melegítette elgémberedett tagjainkat. A ruhánk is lassan megszáradt. Nagyon kellemetlen volt, hogy a száradó szén szemcséit a légáramlat felkapta és arcunkba, szemünkbe vágta. Át kellett másznunk a vagon menetirány szerinti homlok fala védelmébe. Ott lapultunk és élveztük a törékeny szabadságot. Már jó magasan járt a nap, de a mi szerelvényünk csak egyre nyelte a kilométereket. Már délutánra járt az idő, amikor Kramatorszkba értünk. Itt állt a szerelvény és mi szívdobogva lapultunk a vagon sarkában. Az állomáson a minden állomásra jellemző zajokat hallottuk. Valaki kalapácsával a vagonok kerekeit ütögette, a tolató mozdonyok rövideket füttyögtet- tek. Még mindig minden idegszálunkat megfeszítve figyeltünk, hogy mikor rándul meg a szerelvényünk és tovább utazhatunk, mind messzebbre a gyűlölt lágertől. Végre egy kis lökést éreztünk. Biztos most tolatott rá a szerelvényre az új mozdony. Valóban. Nem telt el tíz perc, egy hosszú, mély búgó sziréna hang jelezte indulásunkat. Már nagyon éhesek voltunk, hisz tegnap este óta egyetlen falatot sem ettünk. Az egyik hátizsákból szárított kenyeret és cukrot vett ki Bandi. A zsákok szerencsére nem áztak át, mert ponyva anyagból készültek. Lassan harapdáltuk a száraz kenyeret és minden falathoz egy kis cukrot vettünk a nyelvünkre. A szűkösen kimért kis adag élelem hamar elfogyott és nem mondhatta egyikünk sem, hogy jól-lakot, de nagyon kellett takarékoskodnunk. 27
