Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok

jós, TBC-s. Senki sem mert jelentkezni, mert az a rémhír is elterjedt villám gyorsan, hogy a betegeket az oroszok kivéazik. /Azok után, amiket útközben láttunk, nem is kételkedtünk ebben/ Majd kezdődött a létszámba vétel. Az iskola tornatermében asztalok voltak, ahol az írnoknál kellett jelentkezni. Itt mindenkinek be kellett mondani a nevét, rendfokozatát, csapattestét és hogy hol és mikor esett fogságba. Ezután lehetett kimenni a többi, már előzőleg odaérkezett fogoly közé. Megkezdődött az ismerkedés, kérdezősködés, ismerősök, bajtársak, csapattársak keresése. Jónéhány volt ezredtársammal sikerült összetalálkozni, akik elmondták, hogy legjobb ha együtt leszünk, mert itt is az a hír járja, hogy amint összejön egy ütegre való tüzér, vagy egy századra való gyalogos úgy nagyobb az esélye annak, hogy elirányítsanak bennünket az új /?/ hadseregbe, amely állítólag Debrecenben már szervezés alatt áll. Azt is megtudtam, hogy ezredparancsnokunk Tóth Géza ezredes és még néhány ezrdebeli tisztünk is itt van. Elmondták a fiúk, hogy naponta kétszer adnak enni és mindennap 3-400 embert visznek el névszerint szólítva. A tantermeket kiürítették és azokban volt az elhelyezés éjszakára. Naponta kétszer volt létszámellenőrzés az udvaron kellett felsorakozni ötvenes oszlopokban és még ennek ellenére is csak nagy üggyel-bajjal tudtak az oroszok megszámolni bennünket. Ez abból állt, hogy egy orosz tiszt és egy altiszt sorról-sorra számlálgatta az embereket, míg csak el nem tévesztették és akkor újra kezdték elölről. Ez többször is megismétlődött, míg végül is többszöri nekirugaszkodás után sikerült is nekik ez a számukra rendkívüli megerőltető egyszerű művelet. Az éjszakát a csupasz padlón fekve aludtuk át, végre négy ép fal és fedél alatt. Még így is jó volt. Reggel az ételkiosztás és a számlálás, nappal a semmittevés, ábrándozás, egymásközti beszélgetés és az elesett vagy eltűnt bajtársak felemlítésével telt el. így ment ez vagy tíz napig. Minden nap várva, hogy szólítsanak és végre valami változás következzen be. Az idő lassan múlott. Egy szökési kísérlet is volt, amely tragikusan végződött. Egy szerencsétlen társunk, talán elmezavarában világos nappal átmászott a nem túl magas kerítésen és futásnak eredt. Az orosz őr kétszer is kiáltotta „sztoj! sztoj!" majd hogy a szökevény nem állt meg, lelőtte. A lövés halálos volt. Közben az időjárásban is nagy változás állt be. A februári fagyokat tavaszias szél váltotta fel. Szép napsütésben a szélmentes falak mellett sütkéreztünk, tétlenül, hol reményekkel teli, hol teljesen reményvesztetten. A hadifoglyok végül is a szovjet lágerekbe kerültek, ahonnan csak néhányan kísérelték meg a szökést, mivel azok többnyire tragédiával végződtek.

25