Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - Az északi sarkkörön túl
- No davaj popalán! /Na gyerünk, fele-fele!/ - hangzott ellenkezést nem tűrő hangon. Nyomatékül még a kés hegyét is megmutatták. Természetesen nem ellenkezett a brigád, leadta a dézsmát. Életben akartak maradni. Jelszó abban az időben ez volt: „Borba za susesztvoványija" - harc a létért. A vorok az így szerzett pénzzel éjjel-nappal kártyáztak. Hamar eljátszották pénzüket, de a szenvedély űzte őket. Utána feltették a ruhaneműjüket, ha azt is elveszítették, akkor valakinek a fejére játszottak. Egyszer az egyik vor, miután mindenét elveszítette az ügyeletes gyezsurnij fejét tette fel bank ellenében. Veszített! A kártyaadóság a vorok között is becsületbeli dolog. Megleste a gyezsur- nijt, aki a láger területén éjjel a szokásos ellenőrzést végezte, leütötte és fejét levágta. A gyezsurnij fejét a hajánál fogva vitte a barakkba a nyertesekhez. Hajnali négykor riadóztatták az őrséget. Mindenkit kizavartak a barakkból próverkára. Megállapították, hogy hárman hiányoznak. Ezután kartonok szerint ellenőrizték le a rabokat, kizavartak bennünket a lágerből. Mínusz ötvenkettő fokot mutatott a borszesz hőmérő. Körülvették azt a barakkot, ahol a kártyások és a gyilkos tartózkodott. Őket felszólították, hogy kezüket tarkóra téve hagyják el a barakkot. A felszólítás után a barakk lángra lobbant, bent égtek a zsiványok. Ezt is a pénz hozta magával. Meghozta a jobb életet is. „Larokot" állítottak fel, ahol fehérkenyeret, kölest, burizst, dohányárut és piperecikkeket lehetett vásárolni. A larokban az elárusító egy „jó csomagos" rab volt. Építettek inviduálnéj, maszek konyhát is, ahol egy invalid főzte készre a dolgozó rabok által reggelenként beadott nyersanyagból az ételeket. A dolgozók címkével ellátott kerek szovjet katonai csajkába tették a kész ételt. Leginkább köleskását főzettek. Fél évvel megérkezésem után, 1950-ben táborunkba érkezett a hetvenkilenc éves dr. Sáli László győri kanonok. A mellettem lévő még üres ágyon helyezték el. Végtelenül kedves, müveit, igazi papi ember volt, sugárzott belőle a jóság. A kárpátaljai apácáktól csomagban kapott ostyát, mazsolát. A mazsolát beáztatta, abból készítette a misebort. Mindennap misézett, jellegzetes Vas megyei tájszólással. Nagyon sokat beszélgettünk, sokszor hajnalig. Igazi jó barátok lettünk, ha lehet mondani hatvan év korkülönbségnél. Napközben gyakran sakkoztam az alezredessel, ilyenkor Laci bácsi mindig nekem drukkolt. Váltakozó szerencsével játszottam, hol győztem, hol kikaptam. Szórakoztunk, telt az idő és nem éreztük a kínzó éhséget. Május 22-én 105
