Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)
I. - Somogy népének sorsa, gazdálkodása a török kiűzése után (1696-1850)
- 5 L SOMOGY NÉPÉNEK SORSA, GAZDÁLKODÁSA, A TÖRÖK KIŰZÉSE UTÁN (1696-1850-es évek) Somogy népének későbbi sorsát nagymértékben meghatározták azok a gazdasági, társadalmi változások, amelyek a török kiűzését követően végbementek. A mocsarak, idegen számára áthatolhatatlan sűrű erdők közelében fekvő községek jó búvóhelyet nyújtottak a nehéz idők átvészelésére. Bél Mátyár írta: "mindent úgy rendeztek el, hogy könnyű legyen—ha gyászos csapás szakad rájuk—a települést elhagyni", a menekülés körültekintéssel, az ismerős tájakon alkalmasabbnak tűnő szálláshelyre történt. Mások messzebbre menekülve húzták meg magukat, s a harcok csendesültével vissza-visszajártak földet művelni, aratni, betakarítani, végül visszaköltöztek szülőfalujukba, vagy annak környékére. Sok község más dűlőben épült fel újra (Rinyakovácsi, Somogyudvarhely, Bürüs, Lábod, Somogyszob). A XVIII. század elejétől kezdve a helybenmaradottak vagy visszaköltözők, akik helyismerettel rendelkeztek, segítették leginkább elő a megye korábbi paraszti hagyományainak továbbvitelét. A faluhatárok, dűlők, termelési lehetőségek ismeretében nekik könnyebb volt az elvadult táj újra meghódítása, a puszta földek művelés alá vétele. A helybenmaradottaknak tekinthetők közül került ki később az örökös jobbágyként számbavettek jelentős része. A határperek vallomásai alapján az egyes paraszti rétegek ekkor még nem különültek el élesen. Egy-egy személy egyik helyen mint pásztor, másutt mint féltelkes jobbágy bukkant fel. A másik kanászként fiára bízta a kondát, míg maga szőlőnek irtott területet. A közbiztonsági viszonyok lassan rendeződtek. Az életüket a régi alapokon folytató falvak többségében a település rendszere lehetővé tette, hogy egyesek külső istállókban, pajtákban, pincékben rejtőzzenek el a hivatalos emberek elől. Mégis az újrakezdés nehéz munkáját a megmaradt lakosság végezte el minden különösebb földesúri vagy állami támogatás nélkül. De a dézsma-, kilenced- és adószedők keze is őket érte el legelőbb. A legtöbb folyamatosnak tekinthető népességű község a megye központi és—a Dráva menti sávot kivéve—déli felében (Zselic és Belső-Somogy déli fele) található ekkor, de mindenfelé akadtak a megyében fennmaradt szigetek. A túlélő lakosság nagyobbrészt református volt, köztük a legnépesebb helységek: Kiüti, Látrány, Bálványos, Kaposfő, Csököly, Erdőcsokonya. A török jobban üldözte a katolikus papokat, közülük néhány szegény koldulóbarátot kivéve, a többség elmenekült. De talán a református papok hűségesebben is kitartottak népükkel, együtt bújdosva velük, s tartották bennük a lelket, de tartották a fegyelmet is átmentve az egyház- és a faluközösségek szervezetét. A megfogyatkozott lakosság helyére újakat telepítettek. A török időkben benépesedett "rác" községek népe elpusztult vagy beolvadt (Babócsa, Berzence, Kaposvár, Attala, Öreglak, Koppány), ugyanígy a török helységek is megszűntek (Szakcs, Törökkoppány). Viszont a XVIII. század végén a horvátok ("so- kac", "illyr") behívása eredményesebb volt a Nagyberek területére és környékére (Nikla, Buzsák, Tótszentpál, Varjaskér, Táska, Somogyvár stb.). Nagyobb tömegű betelepülés 1710—40 között történt. Belső-Somogy déli sávjába többnyire horvátok érkeztek ekkor (Lakócsa és Babócsa környéke és a Zselic keleti felébe). De az utóbbi helyre később németeket is hoztak, így a horvátok vagy beolvadtak, vagy délebbre költöztek (Szulimán, Lukafa, Almáskeresztúr, Szentlászló, Almamellék). Német csoportok számban a megye északkeleti felébe érkeztek (Kapos mente, Külső-Somogy); néhány községet (Kötcse, Mocsolád, Németegres, Bonnya) kivéve már az 1750-es évek után. Dél-Somogyba a XVIII. század közepén csak Ladra, Szulokra települtek németek, Barcsra, Mikére később. A nyugati megyékből és Szlovéniából többnyire szlovén ("vend") és magyar családok érkeztek már az 1750-es évek után. így földesuraikkal kötött szerződéseik előnytelenebbek voltak, mint a korábban letelepített falvaké. Ennek tulajdonítható, hogy viszonylag szegény maradt ez a népesség a megye délnyugati sarkában. Erről a területről került ki később az idénymunkára elszegődök népes serege (Sand, Liszó, Surd, Tarany). Szlovákok csak kis számban érkeztek Tabra, Kérre, Gyugyra. Mindhárom szláv népességet "tót"-nak nevezték a Dunántúlon. Telepítettek a földesurak magyar csoportokat is. Kisasszond lakossága 1739-ben hat somogyi községből és horvátországi magyarokból szerveződött. Az újonnan települtek nagyobb része szerződéses jobbágyi
