Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)
III. - A pásztorok élete, művészete
-37 A PÁSZTOROK ÉLETE, MŰVÉSZETE A paraszti társadalmon belül külön foglalkozási csoportot jelentettek a pásztorok. A majorsági gazdálkodás kialakulásával az uradalmi alkalmazottak csoportján belül is különös réteget alkottak. Még a konvenciós cselédek állatainak is volt pásztora. A XVIII. század folyamán és részben a XIX. század első felében is előfordult, hogy a gazdagabb, nagylétszámú parasztcsaládok állatállományuk őrzését családjuk- béli legényre bízták, főként a lovakat, igás állatokat, olykor a fejősteheneket is. Sokszor együtt legeltették több család fiai az állatokat, s közben szórakoztak együtt. A régi határperekben ezek a jobbágyfiak úgy nyilatkoztak, hogy apjuk mellett pásztorként, ostorosfiúként vagy béresként dolgoztak ifjú korukban. De később kevésből lett pásztor, maguk is jobbágycsaládfőkké, vagy a családon belül földművelést végző családtagokká váltak. A XVIII. század végére már szinte teljességgel elkülönült a pásztorok rétege a jobbágyokétól, uradalmon belül a másféle alkalmazottaktól. De a pásztorságon belül is megcsontosodott a társadalmi mozgás, kanász fia csak kanász, birkásé csak birkás, gulyásé csak gulyás lett, lehetőleg csak egymás között házasodtak. Pásztorfogadáskor a község elöljárósága, vagy az uradalmi tiszt a pásztor ruházatáról, botjáról tudta már, milyen állatokkal dolgozott addig, s aszerint fogadták fel. Külön tartották mulatozásaikat, pásztorünnepeiket. A községek főként gulyást, juhászt, kanászt alkalmaztak, az uradalmakban volt ezeken kívül külön kecskepásztor, bivalypásztor és több csikós is. A XVIII. század folyamán még az un. szilaj vagy rideg tartási mód jellemezte az állattartást. Az állatok télen-nyáron kinn tartózkodtak a szabad ég alatt, esetleg kinn is háltak télen át is erdők, domboldalak, enyhelyek, azaz egyszerűbb építmények védelmében. Ez mostoha, kemény sorsot nyújtott a velük dolgozó pásztoroknak, akiknek családja rendszerint bent lakott a faluban az un. pásztorházban vagy a majorban. Ők viszont csak ritkán aludtak otthon, pásztorkunyhót eszkábálták össze maguknak az erdőn, mezőn. A XIX. század első felében a félszilaj tartás már kezdte kiszorítani a korábbi módszert. Ennél már csak tavasztól-őszig jártak ki az állatok, télire valamennyi takarmányt félretettek a gazdák, istállók, ólak álltak rendelkezésre. A Dunántúlon a legeltetésnek egy jellegzetes módja maradt fenn még a XIX. század végéig, az erdei legeltetés. Ez különösen a sertésnek kedvezett, bár ugyanúgy hajtották a marhákat is az erdei legelőkre. Mégis a marhatartásra alkalmasabbak voltak a folyó menti legelők, és a lápos területek szárazulatai. A juhoknak a ritkásabb, a tisztásokkal tarkított erdők jobban megfeleltek. A somogyi, különösképpen a zselici sertéstartásról, a királyi kanászfalvakról már az Árpád-házi királyok idejéből kelt oklevelek megemlékeztek. A késő középkorban s a török időkben a somogyi területekről is hajtották lábon nyugatra a szürke magyar marhát, mind a katonák, a parasztok, mind az uradalmak. A XVIII. században a marhakivitel mellett a sertéskivitel szerepe is megnőtt. A helyi fajták mellett a szerbiai sertés is megjelent mind a tartásban, mind az exportban, s a makkoltatás mellett egyre nagyobb szerepe lett a kukoricával való felhizlalásnak. A kecsketartás csak igen szegény emberekre volt jellemző, a juhokkal együtt legeltették. De a XVIII. században egyes uradalmaknak voltak kecskenyájaik is. A juhtartásban a XVIII. század végéig a magyar racka volt jellemző. Az uradalmak az 1800-as évektől elkezdték spanyol, merinói birkák behozatalát. Velük együtt fajtához értő pásztorokat is hoztak, köztük németeket is, de ezek hamarosan elmagyarosodtak. A községek lakói eleinte nem tudták a drága birkafajtákat beszerezni, megmaradtak a korábbi fajtánál. Az uradalmak a birkanyájak növelésével a legelőkre is rátették a kezüket, ez leginkább a paraszti juhnyájak megkisebbedését hozta magával a XIX. század első felében. A merinó juhtartás bevezetéséig a kanászréteg volt a leghatalmasabb, legegységesebb az egyes pásztorkategóriák között és vitt kiváltságos szerepet edzettségénél, szilajságánál, erejénél fogva. A gyapjú- konjuktúrával a juhászok kerültek a pásztorok ranglistájának az élére, őket jobban megfizették, az újfajta állat a korábbi fajtánál különlegesebb bánásmódot igényelt, tudni kellett orvosolni.
