Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)

III. - Település, építkezés, lakásbelső

-21 egyesítette, két helyiséges ház lett. A kályha kívülfűtőssé válásával (azaz a kályha szája a konyha felőli falban a konyhába nyílt) az első helyiség füsttelenítése megoldódott, kialakult a szoba, a második helyiség maradt a füstöskonyha a szabad tűzhellyel és a zárt tüzelőterű kemencével.

A XVIII. században voltak még Somogy megyében is földbe mélyített és fennálló falú egyetlen helyiséges füstösházak, de általánosabb volt a kétosztatú, szoba-, füstöskonyhás lakás, esetleg kamrával is egybeépítve.

Míg a lakóházak többsége favázzal, fatalpra, sövénnyelvagy karóval rögzített (fecskerakás)ia\\&\ épült, az istállók, pajták, szőlőhegyi pincék falát készítették egymásba állazott, vagy zsilipéit boronalalakkal is.

A tetőfedés dorongokkal leszorított rozsszalmával készült, (szalmafedés) a módosabb házakat igényesebben, időtállóbban kettőzött rozskévéből való zsúppal, esetleg náddal fedték. A tetőszerkezetben az ollóágasos-szelemenes és a szarufás típusúak lettek általánossá.

A XVIII. századtól kezdve fokozatosan bealkonyult a faépítkezési módoknak. Már e század elejétől téglából kezdték építeni a főnemesi kastélyokat, és tégla-, vályog- vagy vert fallal emelni a hozzájuk tartozó fontosabb gazdasági épületeket. Az 1740—50-es években már a módosabb köznemesek, később a szegényebbek is igyekeztek tégla-, vályog- vagy vertfalú épületeket készíteni. A konyhába nyitott ún. szabadkéményeket rakattak. Az 1760—70-es években a nagyobb uradalmak alkalmazottaik lakását is sza- badkéményes konyhával tégla- vagy vályog- vagy tömésfallal építették a falvak végén vagy külön települt uradalmi majorokban. A fából épült templomokat is fokozatosan felváltották a század folyamán a téglából valók. A fa haranglábak a temetőkbe, a szőlőhegyekre kerültek.

A jobbágyok ragaszkodtak volna a borona- vagy favázas falú lakó- és gazdasági épületekhez továbbra is. De az erdők és főképp a megfelelő épületfát tartalmazó részek megfogyatkozása országosan is szükségessé tette a jobbágyok faizási jogának korlátozását. Mária Terézia 1769-ben kiadott erdőrendelete és 1772-ben írt, a faépítkezés bizonyos módozatait (fából való falak: favázas-, sövény-, borona; fadorongokkal leszorított szalmafedés stb) tiltó rendelkezése után a Helytartótanács, a megyék és az egyes uradalmak fokozottabb figyelmet szenteltek az erdők védelmének. Az 1772. évi rendelkezés után betelepített (főképp) német lakosoknak már nem engedélyezték a fából való falak emelését. Azokban a községekben, ahol a faépítkezésnek kialakult szívós hagyományai voltak, csak fokozatosan lehetett érvényesíteni a királyi rendeleceket: pl. új építkezéseknél nem engedélyezni, vagy pénzért adni a talpfákat, szeglábakat stb. Épületek javításánál, felújításnál, árvíz vagy tűzvész esetében engedékenyebb volt az uradalom, ha rendelkezett megfelelő erdőkkel.

A vertfalú (tömés) építkezési mód a fában szegényebb és gazdálkodásában előrébb tartó Külső- Somogyban, majd a Kapos mentén és Kaposvár környékén előbb a XIX. század elején terjedt el. Ezzel egyidejűleg megkedvelték a szabadkéményes konyhákat is. Ezeken a területeken előbb kezdtek kétszoba- konyhás lakóházakat készíteni és több volt a tárolóépület is. A korábbi építkezés hagyományai a Zselicben és Belső-Somogyban éltek tovább a XIX. század végéig.

Érdemes elolvasni Csorba József 1857-ben megjelent sorait, melyekből a táji különbségek, de a változások is kiderülnek: „A somogyi nép építkezéséről szólva nem szabad elfelejteni, hogy erdőséges és kőtélén vármegyében járunk, s ez a két tulajdonság meglátszik az építkezésen is. Igaz, hogy az újabb építkezéseknél kivált, mióta rájöttek, hogy a somogyi anyagot egy kevés fával kitűnő kővé lehet változtatni, s téglaipar megyeszerte nagy fejlődésnek indult, mutatkozik a kényelem és a csinosság... Az ilyen házak kitűnnek... a sajátságos alakzatú ősi hajlékok sorából, amelyek suta homlokzatú födelükkel s faoszlopon nyugvó tornácaikkal s egyetlen ablakukkal ridegen tekintenek az utcán járóra. Sok közöttük vert falból épült, de ezeket a belső-somogyi ember megveti, mint tarthatatlanokat, ő úgy építette házát, hogy talpgerendáin századokra szóljon... Meg pedig nem éghet, mert nem épített rá kéményt... Házát, ólait, pajtáját izmos tölgygerenda alapokra fektette, ez alapokba tölgyoszlopokat vésett, az oszlopok közeit sövénnyel fonta be és a sövényt betapasztotta sárral; azután födélfát rakott rá és betetőzte... jó melegtartó zsuppfödéllel. Kéményt nem rakott... Nagyobb gonddal, sőt fényűzéssel építette pajtáját szintén tölgyfatalpakra és oszlopokra, tölgyből fűrészelt vastag deszkákkal—borona falazva—jóval magasabbra, tágasabbra és szellősebbre, mint lakóházát, mert összes takarmányait ide rakta be. A pajta végében az istálló”.

Csorba leírja továbbá azt is, hogy a talpas ház közeit karóval rakták be és befonták sövénnyel és gyúrt sárral tapasztották be, vagy szalmával kevert és taposott agyaggombócokkal, amit fecskerakásnak ne