Nagy Béla: Fradi futballmúzeum (Budapest, 1987)
Nosztalgianapló. Az első magyarországi mérkőzésektől a KK kezdetéig 1897-1927
mérkőzés kezdetén. De csak az első félidőben védett, 0:3 után előrement csatárnak, mert nem volt, aki gólt szerezzen... A Wiener SC végül 4:2-es vereséggel megúszta a furcsa mérkőzést. A bécsiek góljait természetesen Slózi lőtte! Az FTC—KAC (4:1) mérkőzés előtt izgatott légkört váltott ki Tóth- Potya és Kohut „mezharca”. Mindketten játszani szerettek volna, a vezetőség végül Potya javára zárta le a kellemetlen vitát. Abban pedig megállapodtak, hogy a jövőben Potya inkább edzőként szerepeljen, és ha csak szükséges, akkor álljon a bal- vagy a jobbszélre. A KAC elleni meccsen a beállításában biztosan az is szerepet játszott, hogy Potyát ekkor beválogatták az osztrákok ellen kiálló nemzeti tizenegybe.... Az FTC—NSC mérkőzés győztes gólját (3:2) Kohut a 90. percben szerezte! „Régen csak Fogl Karcsinak járt ki az a csodálkozással teli biztatás, nagyot váró, búgó biztatás, ami a fiatal Kohut minden lépését kíséri. — Kohuuuuut, Kohuuuuuut! Zúg köröskörül, mikor labdát kap a szélső, hogy szinte a hang viszi, hajtja előre a kapu felé. Cseppet sem okszerű ez a nagy biztatás. Nem egyszer szemmelláthatóan megzavarta, idegesítette a játékost is. Mikor a mérkőzés utolsó pillanatában kapta a beadást, csodálatos csend támadt. A pillanat súlya ránehezedett a nézőtérre. Kohut lába lendült, a labda eszeveszett sebességgel sietett a hálóba, hogy még jókor odaérjen. S felzúgott a taps, éljen, diadalordítás. Győzött a Fradi!” Az NSC kapusa Gallowich Tibor volt ekkor, aki sikeres újságírói pályafutással is dicsekedhetett már játékos korában. Ezt a számára szomorú esetet is megörökítette — színesen, kedvesen: „Már csak hat perc van hátra, nyugtat meg a kapu mögött Dajdi bácsi, a trénerünk. Már csak kettő, már csak egy. Valami határozott bizonysággal éreztem a közeledő veszélyt. És valóban. Az egész NSC és csaknem minden FTC-csatár is ott van egy gomolyban, ahol a taccsot dobják. Furmanné a labda és a következő pillanatban rémülten látom, hogy a 16-os vonalon teljesen szabadon hagyva Kohut áll velem szemben és hajszálpontosan kapja a bal lábára a labdát. Szinte lehajolni sincsen időm és az FTC csatárágyúja le sem hagyja esni a labdát. Hiába volt a leggyorsabb rávetődés. Már csak azt láttam, hogy porzik a kapu sarkában az a hely, ahol a labda először ért földet. Ez a lövés igazán füstölt. Ilyen diadalordítást már régen nem hallottam. Meccs után együtt fürödtünk az FTC-vel. Olyan boldogan ültek a ferencvárosi fiúk a nagy meleg kádban. Igazán szívből gratuláltam nekik. Pedig azt mondják, az ellenfél elismerése a legnagyobb dicséret. Már nem fájt a vereség. Csak ne a legutolsó percben kaptam volna a gólt...” Ruprich Lászlót nem mindennapos „sérülés” érte a lelátón! „Ruprichot, a zöld-fehérek tartalékcsapatának bekkjét véletlen szerencsétlenség érte az FTC—NSC meccsen, melyet a tribünről nézett. Szomszédja izgatottságában a zsebében lévő revolvert elsütötte, s a golyó a mit sem sejtő Ruprich felső combjába fúródott, akit a mentők szállítottak a Szent István kórházba.” A 82
