Nagy Béla: A Ferencvárosi Torna Club évkönyve 1986 (Budapest, 1987)

erőnkön és a gyorsaságunkon már nem kell túl sokat javítanunk, de az össze­szokottságon még igen. A ritmusunk, még messze nem tökéletes. Nos tökéletes vagy sem, mindenesetre az ő jó szereplésüknek nagy része van abban, hogy a világbajnokság végén a kint élő magyar kerékpárosoktól egy nagy serleget kapott a válogatott. A szép emlék méltó helyére, a Fradi- -múzeumba került, s reméljük, hogy Pais Péter és Pintér Béla együtt vagy kü- lön-külön még sok dicsőséget szerez a Ferencvárosnak. Margay Sándor PÉCSI ILDIKÓ MEGHÍVÁSA „A SZERETET EGYÁLTALÁN NEM TÖRVÉNYSZERŰ...” Az nem lepett meg különösebben, hogy a ferencvárosi labdarúgók körében - amint arról a Nagy Béla propaganda-főnök által nemrég végzett .közvéle­ménykutatás” árulkodott — Pécsi Ildikó az egyik legnépszerűbb magyar szí­nésznő. Az már sokkal inkább, ahogy a Józsefvárosi színház érdemes művésze, a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetés tulajdonosa ezt a hírt fogadta. Pécsi Ildikó ugyanis — ezt túlzás nélkül állíthatom — meghatódva forgatta a nemrég megjelent „Fradi fuball koktél” című kiadványt. Mert ugyebár az még csak-csak magától értetődő, hogy a megkérdezettek közül Szűcs Lajos, a serdülők mestere őt jelölte kedvenc művésznőj eként. Ez úgymond féiji köte­lessége (is) az egykori válogatott futballistának. Ám az már önmagáért beszél, hogy a vezetők és a játékosok közül is szép számmal voksoltak Pécsi Ildikó mellett! („ Tudja, engem tényleg mindig meghat, amikor a szeretet valamilyen meg­nyilvánulásával találkozom az életben így van ez velem, amikor a színházban a közöség soraiból valaki feldob a színpadra nekem egy szál virágot, és így va­gyok ezzel most is, miután olvastam ebben a kis könyvecskében, hogy a fra- disták közül többeknek rám esett a választása, amikor kedvenc színésznőjük felöl kérdezték őket. Én ugyanis már régen megtanultam, hogy a szeretet egyáltalán nem törvényszerű. Különösen nem a mai világban ahol szinte irtóznak az emberek kimutatni érzelmeiket...") Természetesen máris előtérbe tolakodnak az egykori emlékek, amikor Lajos még a Ferencvárosban futballozott. Ildikó átszellemülten meséli milyen jó hangulatú összejöveteleket rendeztek a hatvanas évek végefelé a futballis­ta-feleségek, menyasszonyok a meccsek után. Novákné, Páncsicsné, Szókéné és a többiek a megmondhatói, férje a fehér asztal mellett (is) milyen nagyvo­nalú volt. Ha az adott meccsen a védők játszottak jobban,akkor a támadók fizették a számlát, ha viszont a csatársor brillírozott, akkor fordítva. A lényeg az volt, hogy a pályán kívül is együtt lehessen a csapat, hogy a játékosok ne csak munkatársak, hanem uram bocsá’ még barátok is legyenek... („Emlékszem, amikor Lajos elment a Fradiból, sokan nem értették meg lé­pését. Hogy ő játszani akart, csak akkor bocsájtottak meg neki, amikor látták, hogy szinte egyidőben búcsúzik Albert, Páncsics, Rákosi is... De játszhatott bárhol is a férjem, azt én tudom a legjobban, hogy mindig is ízig-vérig ferenc­városi maradt. Nem fogja elhinni, de így igaz: annak idején azért hagyta abba a játékot az Izzóban, mert Novák Dezső, aki akkor lett a Fradi mestere hívta őt pályaedzőnek. És az utóbbi években, amikor többször is hívták élvonalbeli csapatok edzőjéül (bár Lajos ezt ki nem mondta sohasem, de én tudom), 90

Next

/
Oldalképek
Tartalom