Nagy Béla: Fradi futballkönyv (Budapest, 1985)
85 év, 85 fénykép
mellett legyen egy „general manager” is. Ebbe a szerepkörbe akkor a szakmai mellett más jellegű tevékenység is belefért: például a nemzetközi kapcsolatok építése, játékosszerzés és sok más egyéb. Engem valószínűleg nemzetközi tapasztalataim és labdarúgó-elméleti munkásságom miatt szemeltek ki erre a szerepkörre. Angliában ugyan a menedzseré a vezető beosztás, de köztem és Sós Károly között a valóságban sosem volt függőségi viszony. Vele egyetértésben kerültem a klubhoz, munkatársi, baráti együttműködésben dolgoztunk. Valóban csak tanácsokat adtam, és Sós Károly mesteredző ezeket vagy elfogadta, vagy nem. És én ez utóbbi esetben sem sértődtem meg. — Kis idő múltán újra visszakerült az FTC-hez? — Igen, másodszor 1957-ben hívtak. Ekkor egy évig segítettem az FTC- nek. Ebben az időszakban szerveztem a felejthetetlen ausztráliai túrát. (Erről a túráról anak idején Csanádi könyvet is írt — a szerk.) 1961-ben újból megkeresett a klub és én mellékfoglalkozásban ismét az FTC szaktanácsadója lettem. Közreműködtem játékosszerzésben is. Nem felejtem el például Solymosi Ernő ügyét. Jelentkezett, hogy a Ferencvárosban szeretne játszani. Én tárgyaltam vele, és a szüleivel Diósgyőrött, nyélbe is ütöttük a dolgot. Háromezer ember várta Solymosit másnap az Üllői úti pályán, a Fradi edzésén. Az MLSZ azonban nem járult hozzá, hogy Solymosi a Ferencváros játékosa legyen: a Csepelhez irányította őt, ami viszont Solymosinak nem tetszett. Végül az Újpesti Dózsát választotta a lehetőségek közül. Én pedig hajszál híján fegyelmit kaptam az OTSH egyik akkori elnökhelyettesétől, mert főiskolai tanár létemre belebonyolódtam a futballkulisszák mögötti, szerinte a pedagógiai tevékenységgel össze nem egyeztethető „üzelmekbe”. — Ön előzőleg játékosa is volt a Ferencvárosnak... — Igen. A harmincas évek végén a kölyökcsapatban kezdtem. Az NB I-es bemutatkozásom mégis a Budafok színeiben történt, mert az FTC 1945-ben fél szezonra kölcsön adott ennek a klubnak. A Ferencváros első csapatában 1946-tól 1952 nyaráig szerepeltem. Állandó tagja voltam az 1949. évi bajnokcsapatnak — amit részben a szerencsének is köszönhetek. Csanádi Árpád előbb támadó „centerhalfot”, majd középhátvédet játszott, Henni Géza előtt, Rudas, Szabó, Kéri és Lakat között, illetve a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor csatársor mögött. Ezek a nevek — talán az aranycsapat három tagján kívül — a mai fiataloknak nem sokat mondanak, de abban a korszakban ismerte őket mindenki. Valamennyien klasszis labdarúgónak számítottak, néhányan világklasszisnak. Nem lehetett akármilyen futballista, aki be tudott kerülni ebbe a gárdába, s ott tartósan képes volt helyet biztosítani magának — mégpedig úgy, hogy közben tanult vagy dolgozott. Élete szorgos munkálkodással telt. A MOB és a NOB magas tisztségviselőjeként minden tevékenységével, nagy szakértelmével a magyar és a nemzetközi sport ügyét szolgálta. Sajnos, már minden műltidő. Dr. Csanádi Árpád 1983-ban — 60 éves korában — eltávozott az élők sorából. 76
