Nagy Béla: Fradisták. Az FTC labdarúgói 1900-1980 (Budapest, 1981)
Ferencvárosi emlékalbum
Ez volt az olimpia vigaszdíj - döntője. Ezen a mérkőzésen játszotta ki Pataki élete legnagyobb formáját és Schlos- serrel, Bodnárral együtt ők hárman osztoztak meg a gólokon. Mérkőzés után a kis magyar expedíció lélekben összeforrva örömkönnyek közt, diadalmámorban önkéntelenül még a pályán zendí- tett rá a magyar Himnuszra.” (Nemzeti Sport — 1925) „Pataki ismert sárga trikójában edzésre megjelenik a pályán. Valaha ruganyosabb volt a mozgása, fürgébb a lépte, de a szeme tüze most is a régi Pitykéé. Jobbal, ballal emelgeti a labdát, majd le-fel vezeti végig a pályán. Csendesen, egyedül. Senki sem jön még, hogy társa legyen. Jöhetnek-e egyáltalán Pityke társai? Bor- bás, Schlosser az egyik oldalon, Koródy, Weisz, Tóth a másikon, Weinber, Bródy, Gorszky, Payer, Rumbold ... Mind-mind a távolba vesző nevek. Mindegyik viselője a zöld-fehérek legendás dicsőségének egykori részese. Mintha nagyon régen lett volna, mintha minden megfakult volna, elkopott volna azóta, mint a pálya gyepe, mint Pityke trikója. S úgy tűnik fel, amint végig poroszkál a labdával a pályán, hogy az elhagyott, elárvult center idézi a régi idők emlékét...” (Nemzeti Sport — 1925) Hamarosan elérkezett a búcsú, de csak az aktív játéktól — a Fraditól és a focitól nem! Pataki nagy elméleti tudásával segítette a Ferencváros edzőit, s a háttérből a csapat sikereinek egyik fő irányítója volt. Pataki a Fradinál szinte minden szakmai kérdésben szabad kezet kapott. A labdarúgók elnökével, Mailinger Bélával hosszú-hosszú éveken át nagyszerűen megértve dolgoztak, barátságuk a sírig tartott. A következő sorokat 83 évesen írta egy szurkolónak, aki lakásán egy aláírásért felkereste: „Ma is őrzöm még fiatal éveimnek legszebb emlékét. Benned is felismerni véltem e nemes érzelmeket, mikor az FTC-ről és a labdarúgásról beszéltünk. Erősödj, gazdagodj tovább is, a hűséggel vele járó jóleső érzésekkel. Amikor majd megöregszel és magadra fogsz maradni, amikor már nem csak jövőd, de jelened sem lesz már, csupán múltad szép emlékeivel fogsz vigasztalódni, ez hoz majd szürkülő napjaidnak némi kis örömet.” 122