Nagy Béla: Ezerszer a győzelemért (Budapest, 1975)
„Már Győrnél csattogtak alattunk a bécsi gyors kerekei. A hálókocsi diszkréten megvilágított folyosóján azonban egyenlőre csak hármasban beszélgettünk. Még csak Onódy szakosztályvezető és Csanádi edző volt ébren. Őszintén megvallom, kissé idegesen üdvözöltem őket, s az volt az első kérdésem, hogy — ki hiányzik a csapatból. Onódy nem válaszolt határozottan, illetőleg nagy meglepetésemre csak ennyit mondott: — így jár az, aki bedől a külföldi újságok és rádiók ellenséges propagandájának. . . Aztán, hogy még inkább rámpirítson hozzátette: — Tessék megnézni, Friedmanszky ott alszik a legszélső fülkében, Orosz és Gulyás pedig itt középen ... Megnyugodtam. És — nem néztem végig a fülkéket, hanem a portyáról kezdtünk társalogni. Legelőször az Indonézia elleni mérkőzés került szóba, amelyről — akkor még nem értettem miért — nagy-nagy lelkesedéssel beszéltek Csanádiék. Én nem bántam ezt, mert erről a mérkőzésről különben is igen keveset tudtunk. Ez volt az egyetlen mérkőzésünk — magyarázta Csanádi, — amelyet nyáron játszottunk. A többi ugyanis mind télen került sorra. Éppen ezért, nem is tagadom, féltünk a dzsakartai találkozótól, annál is inkább, mert egyet s mást már tudtunk az indonéz válogatottról. Azt például, hogy az olimpián 0:0-ra játszott a Szovjetunió csapatával. És azt is tudtuk, hogy Ázsia legkultúráltabb labdarúgását talán az indonézek játszók. Később valóban tapasztaltuk is, hogy az indonézek jóval technikásabbak, mint az ausztrálok, játékuk már hasonlít az európai focihoz. Amikor a Ferencváros Dzsakartába érkezett 42 fok meleg volt az indonéz fővárosban és a levegő páratartalma megközelítette a 90 százalékot. Amikor viszont elindultak az utolsó ausztráliai mérkőzés színhelyéről New Castle-ból 13 fokos idő „búcsúztatta” őket. Az egyik zónából a másikba alig néhány órás repülő út után jutottak, s Dzsakartában mindössze egy nap állít rendelkezésükre, hogy a klímát megszokják. Ezért is féltek hát a mérkőzéstől, amelyen aztán — derekasan helytálltak, 3:0-ra győztek. A beszélgetés visszakanyarodott az Ausztrália földjén történtekre. Annál is inkább, mert időközben kezdtek kiszállingózni a játékosok is a folyosóra, hónuk alatt vastag füzetekkel. Kiderült, hogy alig volt játékos a portyán, aki nem vezetett naplót. Az 50 napos út ezernyi emléke tehát papíron is rögzítve van, hogy egyszer majd — még könnyebb legyen a visszaemlékezés. Arra például, hogy a Hongkong elleni 2:2-es mérkőzést a rendezőség és a kínai csapat menedzsere, Mister Chaning felfogása miatt 10 emberrel játszotta végig az együttes. Az történt ugyanis, hogy a középcsatár Szigeti a 20. percben megsérült. 2:0-ra vezetett ekkor a Ferencváros, éppen Szigeti két góljával. Csanádi lehívta a játékost, s helyére egy másikat akart beküldeni. Chaning úr azonban hevesen tiltakozott. Csanádiék nem értették ezt, hiszen a mérkőzés előtt abban állapodtak meg, hogy sérülés esetén cserélni lehet. A pálya szélén hosszabb magyarázkodások kezdődtek, míg végre megértették Onódyék, a kínai menedzser „álláspontját", aki azt vallotta, hogy egy játékos csak akkor sérült, ha — hordágyra van szüksége... Ömlött a szó a fiúkból. A mérkőzések iránti érdeklődés került szóba. — Átlagban 15 ezer ember volt a mérkőzéseinken — magyarázta Dé- kány, ami ausztráliai viszonylatban igen nagy szám. Volt olyan meccsünk, hogy 30 ezer ember is kijött, volt azonban olyan is, hogy csak 5—6 ezer. Ez azonban mind fizető volt. És hogy ez mennyire így van, arra elmeséltek egy esetet, amelynek Juhász dr. a csapat orvosa volt a szenvedő hőse. Az együttes tagjai minden mérkőzésre kaptak egy-egy jegyet, amellyel bemehettek a pályára. Juhász dr. is megkapta ezt, de — elajándékozta. Amikor 44