Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
I. Bevezető
I. Bevezető 7 I. Bevezető A 19. század második feléig Európa, és így Magyarország egészségügyének tonlos, ám kevésbé ismert szereplői a seborvosok. A hazai orvostörténeti szakirodalomban azonban, annak orvos-központúsága miatt, mai napig nem született olyan monografikus feldolgozás, amely feltárta volna a sebészek tevékenységét, társadalmi- és művelődési viszonyaikat. A sebészet és az orvoslás útjai a középkorban váltak el egymástól. A sebészet ekkor, közelebbről a 12. században vált kézműves mesterséggé (mint ahogy az nevében is benne van), ahol a gyakorlat dominált, műveléséhez a kézügyesség mellett empirikus tudás is szükségelteit, s célja az úgynevezett „külső betegségek” kezelése volt. Ez a kettősség, megosztottság néhol a mai napig érezhető a közvéleményben még az orvosok között is („a belgyógyász mindent tud, de semmit nem csinál - a sebész semmit nem tud, de mindent csinál”). A sebészek céhes keretek között vagy a hadseregben szerezték meg az önálló prak- tizáláshoz szükséges ismeretanyagot. Eközben a „belső betegségek” gyógyítását az egyetemen tanulták ki a leendő orvosdoktorok. A két gyógyító réteg között általában éles határ húzódott: az orvosok - néhány kivételtől eltekintve lealacsonyítónak tartották a vérrel járó kezelések elvégzéséi, pedig a pácienssel való közvetlen kontaktus számtalan felfedezéshez segítette hozzá a sebészeket. A kora újkorban megkezdődött az addig ismert földrajzi határok áthágása, s ezzel párhuzamosan az addigi tudományos dogmák átlépése. A természettudományos kutatások előtérbe kerülésével az orvostudományban is új korszak kezdődött, ahol Andreas Vesalius (1514-1564) és William Harvey (1578- 1657) munkássága teremtett új korszakot. Vesalius elsőként bírálta Galénost (130-200), amiért nem magát az embert vizsgálta, hanem az állatokon végzett boncolásaiból kiindulva puszta analógia alapján próbálta annak anatómiáját feltárni, Harvey pedig a vérkeringésről kialakult évezredes, szintén Galénosra visszavezethető tévhit ellen lépett fel. A 18. századra általánosan elfogadottá vált az orvostudomány természettudományos és kísérleti alapokra helyezése, s ez egyúttal az első lépést is jelentette az orvosdoktorok és sebészmesterek közti évszázados - Bugát Pál szavaival élve - „khinai fal” lerombolásához. A 18. század folyamán, noha az állami egészségügyi igazgatás központi rendeletekkel folyamatosan próbálta a külső és belső betegségek kezelését, kezelőit egymástól elkülöníteni, az orvoslással foglalkozó szakembereknek lassan el kellett ismerniük, hogy a siker érdekében nem csak egymásra vannak utalva, hanem sok esetben még lehetetlen is így szétválasztani a gyógyítást. A sebészcéhekben bevezetett anatómiai vizsgával (1761), majd az egyetemi sebészképzés elindításával (1774) hazánkban is megkezdődött a sebészet metamorfózisa kézműves mesterségből tudományos alapokon nyugvó hivatássá, amelynek zárópontja az Osztrák-Magyar Monarchiában 1872-től bevezetett egységes doktori cím (dactor medicináé universalis) létrehozása volt. Kötetem időhatárai jelképesek: Buda 1686-ban történt visszafoglalásával megkezdődött az ország Habsburg uralom alatti egyesítése, s ez, mint látni fogjuk, a nálunk megforduló, letelepedő és praktizáló seborvosok összetételében is óriási változást jelentett, gondoljunk akár a hadsereggel ide érkező és életüket itt befejező felcserekre, vagy a szabad királyi városokban létrehozott (vagy privilégiumaikat a század folyamán megújító) borbély-, fürdős- vagy sebészcéhekre. Vizsgálódásom felső időhatárának az 1848- as ével választottam. Ez az esztendő ugyanis a politikában forradalmi változásokat ho
