Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
VII. A sebészek társadalomban betöltött szerepének eltérő formái
242 VII. A sebészek társadalomban betöltött szerepének eltérő formái A sebészek negatív megítélésének egyik oka a jelen orvosi vívmányainak számonkérése rajtuk, a másik, ezzel kapcsolatos vélemény pedig 19. századi eredetű: ahogy az orvosdoktorok tekintélye emelkedett, ahogy élesedett a konkurencia a sebészek és az orvosdoktorok között, és ahogy a század második felére fokozatosan háttérbe szorultak az ország közegészségügyi ellátásában, úgy lettek a társadalom kevésbé megbecsült tagjai. Ebből kiindulva sokszor a 18. századi sebészekről is úgy gondolják, hogy a társadalom perifériáján mozogtak. Helyzetük azonban jóval komplikáltabb ennél. A 18. században a sebészetet általában vagy a fürdős- vagy a borbély szakmával együtt űzték, így megítélésükben ennek is szerepe volt. A fürdősöket a 17. században még a tisztességtelen foglalkozások közé sorolták, ám I. Lipót 1689-es rendelete kimondta ennek ellenkezőjét, s már a következő század elején sok tekintélyes fürdőst találunk a városi polgárságban, például Budán a fentebb említett Anton Ignaz Christent, kinek családja generációkon át volt fürdős, és a század végétől Budának tiszti főorvosokat is adott.1308 Mind tudást, mind tehetősséget tekintve óriási eltérések voltak az országban. Az egyetemi képzés bevezetéséig az ismeretek megszerzésében meghatározó volt a mester, akihez az inas, legény szegődött. A céhek működési területét a városok jelentették, ezért a vidéken működő borbélyok-seborvosok kevésbé estek annak kontrollja alá (kivéve ha filiálisként inkorporálták a céhbe), így ott ismereteket és vagyoni viszonyokat tekintve jóval nagyobb szórásnak lehetünk tanúi. A vidéki letelepedésnek számtalan oka lehetett: például nem volt pénze az illetőnek a vizsgára és a céhbe történő felvételre, elbukott a vizsgán, de mégis praktizálni szeretett volna, és nem feledkezhetünk meg az önjelölt „borbélyokról” sem, akik képzés nélkül kezdtek saját szakállukra dolgozni (lásd például Bács vármegye jelentését 1763-ból), és így valóban nem rendelkeztek kielégítő sebészi ismeretekkel. Nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik több évtizedes katonai szolgálat után folytatták a civil lakosság ellátását (miután a hadseregben hatalmas tapasztalatot szereztek, rájuk az esetek többségében nem volt panasz). A 18. században az orvosdoktort és a sebészt nem a tekintély, hanem a működési kör választotta el egymástól. Együttműködésükre jó példa Debrecen városa. Az orvosok megjelenésével a sebészek vizsgáján (1761), majd a Generale Normativum bevezetésével (1770) a sebészt hivatalosan is az orvosdoktor alá rendelték, ami az orvosi személyzet fizetésében is tükröződött. A városi lakosság azonban mindkét csoport tagjaira tisztelettel nézett. A sebészek nyelvtudására a 18. század első felében csak kézirataik (így végrendeleteik) alapján lehet következtetni, pontos kimutatásaink erre vonatkozóan a II. József által bevezetett összeírásokban vannak. Ez alapján elmondható, hogy a latin, ha nem is volt általános, de elterjedt közöttük.1309 1785-1786-ban például Csanád vármegye 4 sebésze közül ketten, Heves- és Külső-Szolnok huszonnyolc seborvosa közül tizenegyen tudtak latinul. Szabad királyi városoknál Bakabánya négy nyelven beszélő sebészénél szintén szerepel a latin, a nyolc debreceni közül mindannyian tudtak deákul (ketten három, négyen négy, ketten pedig öt nyelvet ismertek), a cívis város képviselői tehát itt is kiemelkedtek. A nyolc győri közül öten csak két nyelvet ismertek, hárman hármat, de közülük is négyen tudtak latinul. Persze voltak olyan helyek, ahol nagyobb volt a szórás. Nagyszombatban kilenc sebész élt ekkor, közülük kettő-kettő csak egy vagy két nyelven 1308Schmall 1899. 268., 282., 284., 293., BFL IV.I002.U 1. kötet 14. föl. cs 2. kötet 25. p. A 17. századi fürdős-sebesz szakma meg (nem) bccsültscgéről lásd még Demkó 1894. 398. 1309Egy korai adat a nyelvtudásra: Gömör vármegye 1766-os felmérése szerint a főorvos és mindhárom fizetett sebész tudott németül, magyarul, szlovákul és latinul. MNL OL C 37 Lad. Fasc. 34. Gömör vármegye jelentése (1766. szeptember 25.)
