Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
VI. Hivatali és magánpraxist folytató seborvosok a 18. századtól 1848-ig
184 VI. Hivatali cs magánpraxist folytató seborvosok a 18. századtól 1848-ig 6.5. „Tipikus” és „egyedi” konfliktushelyzetek a sebészek között Az alábbiakban néhány esettanulmányban szeretném ismertetni a 18. századi sebészet elsősorban céhes kereteiből származó jellegzetes ellentéteket. Az Országos Levéltár Acta Sanitatis fonójában őrzött iratokban a konfliktusok forrása szinte kivétel nélkül a céh egésze, valamint egy kívülálló között keletkezett. (A céhen belüli viszálykodást ezek szerint sikerült a szervezeten belül elintézni.) Mind a céhes képzés, mind a sebészeti gyakorlat gyakori helyváltoztatást kívánt művelőitől. Természetes volt tehát, hogy egy sebész ne feltétlen a szülőhelyén kívánjon letelepedni. Csakhogy ez általában a helyi sebészcéhek érdekeit sértette. Ezek az ellentétek leginkább a népesebb mezővárosokban és szabad királyi városokban jelentkeztek, ahol leginkább érdemes volt letelepednie egy-egy sebésznek, leginkább ott volt esélye arra, hogy megfelelően eltartsa magát és családját. Ennek oka az volt, hogy a falvakban inkább a hagyományos, népi gyógyító rétegek foglalkoztak a betegségekkel, egy oda betelepülő sebésszel bizalmatlanok voltak a paraszti rétegek. Másrészt vidéken az éves bérük mellett a szegényebbek gyógyításából (mivel ingyenes volt, vagy keveset fizettek érte) egyszerűen nem tudtak megélni: még a kezeléshez szükséges gyógyszerek is drágábbak voltak szerény bevételeiknél.968 A megtelepedésnek és a praktizálás engedélyezésének több feltétele is volt, amelyek alapján a helyi mestereknek nem volt nehéz kifogást találni a jelentkezőben. Céhtag csak az lehetett, akit az adott város polgárának fogadott, a polgárság egyik kritériuma pedig lehetett az ottani legerősebb felekezethez való tartozás. Ha ebben még nem találtak hibát, a sebész erkölcsi életét kezdték vizsgálni a céhtagok. Ennek nem csak az volt az oka, hogy botrányt keltsenek az illető körül, hanem az, hogy a céhekbe kizárólag erkölcsös embert lehetett felvenni. A leggyakrabban iszákosságra, játékszenvedélyre, felelőtlenségre (azaz a családja helyett a maga hasznát nézi a jelölt) és szemérmetlen életmódra hivatkoztak kifogásképpen, mint a győri sebész, Tökölyi János esetében, akiről 1754-es jelentésében a helyi céh véleményével egyetértő városi tanács (miután részletesen előadta Tökölyi panaszát) mintegy mellékesen megjegyzi, hogy önfejű, iszákos embernek tartja, aki játékszenvedélye miatt vesztette el minden vagyonát és bonyolódott óriási adósságokba.969 Minden egyes alkalommal kiemelték, hogy céhük kiváltságlevele szerint a városban csak meghatározott számú sebész működhet. Ha felvennék a jelentkezőt, ezt a keretet lépnék túl. A szakértelem általában csak ezután vált bírálat tárgyává. A céhtagok ilyenkor vagy annak hiányát hangsúlyozták, vagy pedig sérelmezték, hogy nem ők vizsgáztatták le a megtelepedni szándékozó embert, következésképp nem lehetnek teljesen biztosak annak tudásában. A céhtagsági kérelmet benyújtók általában valamilyen bizonyítványnyal, vagy annak híján leginkább volt betegeiktől, esetleg előző lakhelyük egyik orvosától származó ajánlásokkal próbálták bizonyítani tudásukat, rátermettségüket. Néha még attól sem riadtak vissza, hogy hamis, vagy valótlanságot állító levelet írassanak 968Lásd Moson vármegye 1774-cs jelentését a falusi cs mezővárosi sebészekről, akik képtelenek megfizetni a 200 forintos nagyszombati egyetemi vizsga díját. MNL OL C 37 1775. Lad. A. Fasc. 33., in: Daday, 2005. 285. 969 per magistratuales personas nos Iras privative, jam sive per creditores suos ser io, immo el Judicialiter praemonitus, et paterne hortatus, omnibus tarnen surclis, ac ingratis auribus perceplis, el intelleetis de tempore in tempus meris conlenlionibus, rixis, el cum damnata societale diurnis, nocturnisve Compotalionibus, aliisque excessibus, una cum consorte deditus, in conlinuo lusu, et saltu, lam adjutorium paternum, quam substantiam uxoream disipaverit, ac taliter aes quoque mutuatum pessumdederit..." MNL OL C 37 1754. Lad. A. 23.es. Fasc. 35. Nr. 2.
