Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1910

megújult, legutóbb és legsúlyosabban 1908-ban, velencei kirándulásunk alkalmával. Nagy örömmel készült erre az útra ; s bár nehezére esett, együtt indult el velünk a harmadik osztályon. Alig hagytuk el Rozsnyót, máris rosszul kezdte érezni magát, de mert azt hitte, hogy csak múló baj, tovább folytatta útját. Velencében kitört a betegsége oly vehemenciával, hogy csak a leggondosabb orvosi ápolás s erős ellenálló szervezete volt képes őt az életnek megtartani. Három hónapnál hosszabb ideig feküdt élet és halál között a velencei Ospedale civile-ben, mikor aztán nagy nehézségekkel küzdve felesége hazaszállította Rozsnyóra. A kedves otthonban lassan magához tért, de csak a következő év februárjában foghatott hozzá újból a munkához.

Nemsokára újabb csapás érte. Elvesztette hü nejét, aki életéért annyit aggódott, aki kétségbeejtő betegségében leghübb ápolója volt. Mialatt férje betegágyánál mint egy igazi hős önfeláldozással teljesítette az ápolás nehéz munkáját, nem vette észre, hogy az ő életén is rágódik valami pusztító kór, amire az emberi tudomány mai napig még nem talált orvosságot. Ki hitte volna, hogy az a viruló egészségnek örvendő, életkedvtől duzzadó asszony, aki sohasem gondolt a halálra, mert egész lénye negációja volt a pusztulásnak, a szomorú megsemmisülésnek, a sir szélén álló férjét meg fogja előzni a halálban. És mégis igy lett. Itt hagyta azt a férjet, aki nélküle nem érezte magát egész embernek s aki lelke felének elköltöztével maga sem tudott élni tovább. Sokszor elmondhatta a költővel :

A, te meae si partem animae rapit

Maturior vis, quid moror altera ?

Bizony „ille dies utramque duxit ruinam" ; amikor elvesztette nejét, nem volt már neki sem maradása, nem volt ki oly önfeláldozóan ápolja, nem volt aki még a fúvó széltől is megóvja, e nélkül pedig nem élhetett, mert életereje már oly törékeny volt, mint az erőtelen csecsemőjé.

f