Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1956. december 2. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956-hozvaló viszonyának megszilárdulása
Nép hasábjain látott napvilágot a frissen megalakult Kádár-kormány felhívása. A dokumentum – amely minden jel szerint eredetileg oroszul íródhatott7 – nemes cél érdekében megmozduló tömegmozgalomként írja le a forradalmat, amely a Rákosiék által elkövetett népellenes bűnök ellen lázadt fel. A becsületes hazafiakból álló mozgalmat a rátelepedő ellenforradalmi elemek tévesztették meg és használták ki.8 A dokumentum lényegében a Magyarországgal kapcsolatos szovjet elvárások és a megalakuló Kádár-kormány konszolidációs igényének ötvözete volt. November 12-én elhangzott beszédében Kádár már egy újabb értelmezését adta a történteknek, és ez az értelmezés már kezdett hasonlítani a következő három évtizedben kanonizálódott verzióhoz. Az új narratíva szerint „a fegyveres felkelés és tömegmegmozdulások részvevőinek soraiban kezdettől fogva jelen voltak és mindinkább előtérbe kerültek azok az ellenforradalmi erők, amelyeknek célja nem a hibák kijavítása, hanem a Magyar Népköztársaság államának, a dolgozó nép hatalmának megdöntése volt”.9 A beszéd egyértelműen tanúskodik arról, hogy november 12-ére a párt vezetése 1956 kétszakaszos értelmezése mellett állt. Eszerint október 23-án az utcára vonuló tömeg felháborodása a Rákosi-korszak politikája ellen jogos volt, a tömeg pedig nem az államhatalom megdöntését, hanem a hibák kijavítását akarta. Erre a jogosnak nevezett megmozdulásra épültek rá azok az ellenforradalmi erők, amelyeknek célja viszont az államhatalom megdöntése és a régi rend visszaállítása volt, akár fegyveres eszközzel is. Nagy Imre felelőssége Kádár beszédében elsősorban Nagy politikai felkészületlenségének és rossz helyzetértékelésének okán jelenik meg, nem vádolja szándékossággal. Kádár a november 27-én elmondott rádióbeszédében megerősítette a kétszakaszos értelmezést, amely szerint az október 23-i felkelés 30-án ellenforradalommá vált. 10 Az események utólagos értelmezésében újabb fordulatot hozott az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 2–5-i ülése. A párt helyzetével és feladataival foglalkozó napirendi pont 45 1971 1967 1981 1972 1969 1983 Apró Antal (1913–1994). 1930-ban tagja lett a Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) festőszakosztályának. 1931-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). 1935-ben egyik szervezője volt az építőmunkások sztrájkjának, és még ebben az évben tagja lett az Egyesült Szakszervezeti Ellenzéknek. 1938-ban a MÉMOSZ Központi Vezetőségi tagjává választották. 1936 és 1945 között hét alkalommal zárták börtönbe vagy internálták. 1944-ben tagja lett a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottságának, a következő évben megszervezte és vezette a párt szakszervezeti osztályát. 1945-ben tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1946 és 1953 között az MKP, majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottságának tagja. 1948 és 1952 között a SZOT főtitkára, ahonnan az Építőipari Minisztérium élére került. 1953-ban eltávolították a pártvezetésből és miniszterhelyettessé fokozták le, de az év végén kinevezték a Minisztertanács elnökhelyettesévé, amely pozíciót 1971-ig töltötte be. 1956-ban vezetője lett a forradalom alatt létrehozott Katonai Bizottságnak, és visszakapta az építésügyi miniszteri posztot is. November 4-én tagja lett Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának, ahol az iparügyekkel bízták meg, illetve tagja lett az MSZMP vezető testületeinek is: az Ideiglenes Központi Bizottság tagja volt 1956-tól 1957-ig, a KB tagja volt 1956-tól 1988-ig, a PB tagja pedig 1956-tól 1980-ig. 1971 és 1984 között az Országgyűlés elnöke, 1976 és 1989 között a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke volt. 1989 márciusában lemondott az 1945 óta folyamatos országgyűlési képviselői tisztségéről.
