Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1992. június 15. A 301-es parcella emlékműve
nem vacakolt volna, ő úgy hajtott be milliókat a gázkamrába, hogy egyetlen per nem folyt le közben, de a katini erdőben is ledarálták mind a tizenhétezer lengyel tisztet. Ez itt, a 301-es parcellában, másfajta tömegsír: valahogy finomabb, a gyilkosság borzalma még fölfogható benne, mert mind a négyszáz halált át tudja élni az ember. Tizenhétezer vagy hárommillió halált nem tudok átélni. Tehát valami különleges kifejezést kellett találni erre a halálra, mert bár ezek az emberek a politika áldozatai, mégsem lehet a mű politikai. [...] A temetőben a halálról kell beszélni, nem 1956-ról. 56 csak szimbolikusan van jelölve a műben azzal, hogy a fekete hasáb 1956 milliméteres.” 4 Az 1958. decemberében, 30 éves korában a kádári megtorlás részeként kivégzett Angyal István búcsúlevelében megfogalmazottaknak megfelelően 5 vált központi elemmé az a mintegy 42–43 tonnás kő, melyet Zuhányabányán találtak meg, s melyet azután Jovánovics, nem kis mérnöki bravúrral, a hegyes csúcsára állított. Ugyanilyen rendhagyó megoldást jelentett a sablonos koszorúzásokat fizikailag ellehetetlenítő nyitott sír kialakítása, ahol a lépcsőről 1956 nyitott sírja fölött kell átnyúlni, hogy a fekete kőre kerülhessen a koszorú. Jovánovics unikálisnak szánt műve végül 1992 nyarára készült el, addigra azonban, a pályázat kiírásának pillanatához képest, igen nagyot változott a világ, globálisan éppúgy, mint a magyar belpolitikában. Az 1990 tavaszi választásokon a legtöbb szavazatot kapott pártok, az MDF és az SZDSZ viszonya a választási kampány felfutásától, de legkésőbb 1989 végétől, mind kiélezettebbé, majd az 1990. októberi taxisblokáddal gyakorlatilag ellenségessé vált. A kormánykoalíciót irányító Fórum és a vele szemben igen éles kritikát megfogalmazó szabaddemokraták a konstruktív együttműködés helyett politikai árokháborúba merevedtek. Ez a feszült viszony még az egyébként közös origót – ha nem is azonos narratívát – jelentő ügyek, így 1956 kérdésében sem enyhült. Így történhetett meg, hogy Jovánovics György művének felavatása a nemzet – elvben mindenki által kívánt – egysége helyett az aktuális pártpolitikai megosztottságot jelenítette meg. Mécs Imre az SZDSZ képviselőjeként 1992. június 9-én kérte számon a kormányon, hogy az immár állami eseménnyé lett avatást és megemlékezést miért időzítették „a nemzeti gyásznappá magasztosult június 16-a helyett egy nappal korábban, 15-ére”, mikor tudták, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök az ENSZ Rio de Janeiró-i konferenciáján vesz részt, s onnan majd csak június 17-ére ér majd haza. A kérdésre adott bármely válasz ellenében is nyilvánvaló, hogy a kormány részéről igyekeztek a három legfőbb közjogi méltóság, a köztársasági elnök, a kormányfő és az Országgyűlés elnöke közül a taxisblokád idején minimálisan is vitatható – jogosan és joggal megkérdőjelezhető – szerepet játszó Göncz Árpádot távoltartani. A nemzeti egység megjelenítését azonban nemcsak a két nagy párt elmérgesedett viszonya, de az általuk – egyébként közösen – marginalizált politikai entitások akciói is megnehezítették. 1992 májusának utolsó harmadában a Magyarok Nemzeti Szövetsége es a Mártírok Igazságtevő Bizottsága a 301-es és 298-as parcella közé, a 300-as parcellához vezető út elejére székelykaput állított, saját hitvallásának és propagandájának megfelelően. Miközben alapvetően ellentmondásos, hogy a 20-25 férfi az engedély nélküli építkezést rendőri biztosítás mellett hajtotta végre, az minden fél számára egyértelmű volt, hogy sem a két szervezet vezetőiként Romhányi Lászlóhoz és Bosnyák Imréhez köthető akció, sem a székelykapu ilyetén elhelyezése nem kívánatos. 233 1993 1990 2006 1996 1992 2012 1992
