Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1989. február 19. A Politikai Foglyok Szövetségének megalakulása
méretben, 12 oldalon, fekete-fehér hetilapként jelent meg. Bár az első számokat 10 ezres példányszámban adták ki, a lap mégis nagyon rövid életűnek bizonyult, létrejötte után alig két évvel, 1991-ben megszűnt. 17 Az írásos megnyilvánulások mellett a szervezet tagjai jelen voltak a fontosabb, őket érintő országos eseményeken is. Nagy Imre és társai újratemetését első sorban a TIB szervezte, itt Fónay Jenő a temetőben, a jövőben felállítandó emlékmű alapkőletételénél mondott beszédet. Október 23-a kapcsán viszont kezdeményezőleg léptek fel, s több egyeztetést tartottak, amire minden jelentős párt és szervezet képviselőjét meghívták. Vezető szerepüket azonban nem fogadták el, így alakult meg az Október 23-a Bizottság, mely 22 egyenrangú tagszervezetből, köztük a POFOSZ-ból állt.18 Fónay Jenő végül az 1989-es első, szabad október 23-ai ünnepségen így szólt az egybegyűltekhez. „Ma ‚56 igazságával azt követeljük, hogy a Magyar Köztársaság a nép boldog, független állama legyen, nem csak papíron, hanem a valóságban is. Mi harminchárom éven át emlékeztünk, a börtönrácsok mögött, elnémítva évtizedekig. De mindig ki mertük mondani halálba küldött legjobbjaink utolsó szavait: éljen a független, szabad Magyarország!”19 Továbbá a szervezetet bevonták több, az igazságtétel és a kárpótlás kérdésével foglalkozó bizottság munkájába is. Így tagjai lettek a Független Rehabilitációs Bizottságnak és 1990-ben az Országgyűlés jogi, igazgatási és igazságügyi bizottságának is.20 Mindez azt mutatta, hogy mint elítélteket képviselő szervezetet elismerték a POFOSZ-t. Az érdekképviselet mellett szeretettek volna önálló politikai erővé is válni, ez azonban nem sikerült; az Fónay Jenő (1926–2017) 1944-ben leventeként Németországba vitték, ahol amerikai hadifogságba esett. 1945 júliusában tért haza, rá egy évre érettségizett és belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1948-ig a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult. 1952-ben a Budapesti Műszaki Egyetemre járt, ugyanakkor halálos kimenetelű közlekedési baleset okozása miatt börtönbe került, 1953 májusában szabadult. Az Erőmű Tervező Vállalatnál kapott állást a forradalom előtt, részt vett a Petőfi Kör egyes előadásain. 1956. október 23-án a Petőfiszobornál tartott, a Bem téri és a Parlament előtti tömegesemények részese, majd a Széna téri felkelőcsoporthoz csatlakozott. Október 25-én a Margit híd budai hídfőjénél forgalomellenőrzési célokkal megalakult hídőrség egyik szervezője. A forradalom alatt Szabó bácsi (Szabó János) mellett kapcsolatot tartott külföldi újságírókkal, felkelő központokkal, közreműködött a nemzetőrség megszervezésében. 1956 novemberében és 1957 januárjában két alkalommal is megpróbált külföldre szökni, mindkétszer visszafordult. 1957 októberében tartóztatták le, s mivel a Széna tériek formális parancsnok-helyetteseként exponálták, 1958 áprilisában jogerősen halálra ítélték. Július 19-én azonban a másodjára összeülő kegyelmi tanács többek közbenjárására életfogytiglani börtönre módosította az ítéletet. 1963 márciusában szabadult, majd a Mélyéptervnél, illetve a Vizitervnél helyezkedett el műszaki tervezőként. 1984-es nyugdíjazásáig dolgozott Hódmezővásárhelyen, illetve a százhalombattai halgazdaságban is. 1988-ban alapító tagja lett a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, a Kegyeleti Bizottság elnöke. Egy évvel később alapítója a Politikai Foglyok Országos Szövetségének, a szervezetnek 2002-ig elnöke. Részt vett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének szervezésében. 1990–1993 között a Sepsey Tamás (MDF) vezette Kárpótlási Hivatal Társadalmi Kollégiumának tagja, 1992–1995 között a Magyarok Világszövetségének alelnöke. 2005-ben Nagy Imre-érdemrenddel tüntették ki, 2006-ban megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend nagykeresztjét. 206 1984 1988 1986 1985 1989 1987 Változó idő, változó emlékezet 1989
