Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1981. október 19. Zárt ajtók mögött 1956-ról Az első magyarországi megemlékezések magánlakásokon
1981. október 19. Zárt ajtók mögött 1956-ról – az első magyarországi megemlékezések magánlakásokon Az 1956-os forradalom valós emlékezetének tabusítása végigkísérte a Kádár-rendszer egész történetét. A konszolidálódó hatalom ugyan nem várta el, hogy a társadalom tagjai ismételgessék a hivatalos, „ellenforradalomról” szóló narratívát – de a valós eseményekről való hallgatást határozottan megkövetelte.1 A kötelező hallgatás az életszínvonal lassú, de sokáig biztonságosnak tetsző emelkedésével együtt hamar egyfajta kollektív felejtéshez vezetett. 1956-ról évtizedekig nemhogy megemlékezni, de nyílt színen beszélni sem lehetett. Az első, kevésbé szervezett, inkább konspiráció eredményeképpen létrejött megemlékezések magánlakásokon zajlottak a ’80-as évek elején – fő motorjuk pedig Krassó György, a magyar ellenzék meghatározó és különleges szereplője volt. 2 Krassó részt vett a forradalom fegyveres szakaszában, majd a november 4-e utáni szellemi utóvédharcban: röplapokat gyártott és terjesztett, újságot szerkesztett. Tevékenységéért elsőfokon hét, másodfokon tíz év börtönbüntetést kapott, az 1963-as amneszitával szabadult. Egy, a rendszerváltáskor készült interjúban a következőképpen fogalmazott a magyar társadalomban zajló változásokról: „Az ország rettentően megváltozott. [...] nagyon szomorú volt az a teljes politikai tompultság és megfélemlítettség, amiben az emberek éltek. De nem is a megfélemlítettség, az még hagyján lett volna, hanem az, hogy az emberek valóban kezdték a Kádárrendszert elfogadni, megszeretni. Nem ellenszenveztek egyáltalán az ’56-osokkal, mondjuk velem, hanem azt mondták – és ez volt a tipikus álláspont –, hogy beleestél a buliba. [...] Mindent lehet, felejtsd el az egészet, egy év múlva vagy öt év múlva nem is fogsz rá emlékezni. És ne is beszéljünk róla. Ez ment évtizedekig. [...] Az emberek eltolták maguktól ezt a témát. Hogyha az ember elkezdett beszélni a kivégzésekről, nem akarták hallani. Ez el volt valahol temetve a tudatukban.” 3 Krassó küldetésének tartotta ’56 valós történetének, leginkább az utca és a nép forradalmának megismertetését a magyar társadalom – de legalábbis a szerveződő ún. demokratikus ellenzék – minél nagyobb részével. A megemlékezésekre a – leginkább Szilágyi Sándor nevével fémjelezhető – magánlakásokon rendezett hétfői szabadegyetemek keretei között került sor. 4 Krassó már korábban kifogásolta, hogy ’56 nem szerepel a témák között. A véleménykülönbség egy 1979 elején tartott előadáson csúcsosodott ki: az 1945 utáni kultúrpolitikát taglaló Dalos György – a visszaemlékezők szerint – cinikusan és lenézően beszélt ’56-ról. Krassó erre reagálva „demokratikus nemzeti forradalomnak” nevezte az eseményeket, nem pedig egy „korrupt értelmiségi elit” mozgalmának.5 Utóbbi két évvel később, a huszonötödik évfordulón már emlékműsorral készült. Az Eörsi János és Betlen Anna lakásán tartott, 1981. október 19-ei szabadegyetemi előadás Szilágyi Sándor bevezetőjével kezdődött, amelyet Bibó István egy, a ’70-es évek elején magnószalagra rögzített, az európai államhatalmak kialakulásáról szóló történelemfilozófiai fejtegetésének meghallgatása követett.6 Szilágyi 142 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet
