Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1969. január 20. Közösségi és egyéni lázadások a kommunista diktatúrákkal szemben Az „élő fáklyák” áldozatvállalásai
1969. január 20. Közösségi és egyéni lázadások a kommunista diktatúrákkal szemben Az „élő fáklyák” áldozatvállalásai A második világháborút követően Közép-Kelet-Európa országai szovjet érdekszférába kerültek, ami egyet jelentett a szovjet típusú diktatúrák kiépítésével. Az elnyomás alól több közép-európai ország népe is próbált kitörni. Nem sokkal Sztálin halálát követően az addig felgyülemlett indulatok ki is szabadultak. Az 1953-as kelet-berlini, az 1956. nyári, poznańi felkelés, majd az őszi magyar forradalom leverése és megtorlása azonban jól jelezte a valódi változás lehetetlenségét.1 1953 júniusában a kelet-berlini robbanást csak szovjet beavatkozással tudta a hatalom elfojtani.2 Az 1956. június 28-ai poznańi felkelés során a százezernyi munkás utcai tüntetését véres erőszakkal verték le. Talán elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a kommunizmus elleni szabadságmozgalmak közül a legjelentősebb, leginkább lángra lobbanó a magyarországi 1956-os forradalom és szabadságharc volt, amelyet csak nagy nehézségek árán és jelentős mértékű szovjet csapatok bevetésével tudtak leverni. Fontos mérföldkő volt a keleti blokk életében 1968 is, amely elhozta a „prágai tavaszt”: Prágában 1968 elejétől jelentős változások indultak meg az államélet valamennyi területén – mindez gazdasági és politikai reformokat egyaránt jelentett. Mivel a megkezdett utat a prágai vezetés az egyre erősödő szovjet jelzések ellenére folytatta, a Varsói Szerződés országai augusztus 20–21-én megszállták Csehszlovákiát.3 Az országban történteknek döntő hatása volt Magyarország, Csehszlovákia, a Szovjetunió és Lengyelország későbbi történetének alakulására is. Az utóbbi országban zajló események kivételesen fontosak voltak a blokk szempontjából: a lengyel ’68 alulról építkezett, és az akkor programként jelentkező eszmék később rövid időre a Szolidaritás legális működése idején kezdhettek megvalósulni.4 A Szolidaritásra adott hatalmi reakció 1981 és 1983 között a hadiállapot bevezetése és a mozgalom betiltása lett.5 Végül mindenképpen meg kell említeni az 1989-es romániai forradalmat, amelynek következtében az utolsó kelet-európai kommunista rendszer is összeomlott. 6 A fent említett események mind nagyobb társadalmi megmozdulásokat jelentettek: egy közösség, adott esetben a nemzet egésze vagy jelentős része szállt szembe az adott kommunista rendszerrel. Az ellenállásnak, a rezsim elleni tiltakozásnak azonban sok esetben voltak egyéni jellegű megnyilvánulásai is. Több országban előfordult ennek legtragikus, legmegrázóbb formája: azon fiatalok sorsa, akik az adott helyzet kilátástalanságára reflektálva, a kommunizmus elleni tiltakozásul saját életüket áldozták fel. Az önégető fiatalok tette máig hat, kérdések sorát vetve fel évtizedek múltán is. Közülük egyértelműen Jan Palach esete vált világszerte a leghíresebbé. A prágai egyetemista 1969. január 16-án 116 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet
