Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1967. „Kik voltak, mit akartak?” – Megjelenik Hollós Ervin könyve
voltak, de ez volt az ellenséges elemek taktikája: csak fokozatosan kimutatni valódi szándékukat. Emiatt jelszavaik többsége „hazug, nem az volt a lényege, amit kimondott, hanem amit elhallgatott”. 5 A megtévesztettek és a megtévesztők útja a Hollós által is szolgált álláspont szerint a Köztársaság téri pártház ostroma volt: Az ifjúság és munkásság jószándékú, idealista része ekkor ismerte fel, milyen borzalmas események előkészítésében vett részt, kik is valójában a néhány nappal mellettük menetelők. Emiatt viszolygással fordult el nemcsak ezen elemektől, de magától az ellenforradalomtól is.6 Ezzel a konstrukcióval készen is volt a hazai társadalom felmentése, a Kádár-rendszer hivatalos propagandája „megbocsátott” a megtévedteknek. De hát kik is voltak azok, akik az „ellenforradalmat” előkészítették, kirobbantották és véres irányba vitték? Milyen szervezeteik voltak, mely szervezeteket szálltak meg céljaik beteljesítése érdekében? Hollós szerint a fegyveres csoportokban kiemelkedő volt a deklasszált, sőt alvilági, köztörvényes bűnözői elemek aránya (bár az általa nyújtott számarányok módszertana és megfelelősége azért kérdéseket vet fel az olvasóban).7 Mellettük a fegyveres küzdelemben komoly szerepet játszottak az emigráns volt katonatisztekből álló Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tagjai, akik más illegális – alkalmanként fegyveres – csoportokkal együtt sokat tettek az események előkészítése érdekében is. Ide nem csupán olyan szervezeteket sorol a szerző, mint például a kopjások vagy a Botond-hadosztály, hanem ilyennek tekinti például az 1946 után illegálisan működő cserkészcsapatokat, illetve a betiltott szerzetesrendek tagjai által vezetett vallási-ifjúsági csoportokat is. Az eszmei-politikai vezérek felsorolásából pedig természetesen nem maradhat ki Mindszenty József és a katolikus papság, illetve a jezsuita és cisztercita rend sem. 8 A céltudatos ellenforradalmárok ott voltak az újjáalakuló vagy újonnan létrejövő pártokban, társadalmi szervezetekben, munkástanácsokban, illetve a hatalom szerveiben: a forradalmi bizottságokban is. Különösen ez utóbbiakba való beszivárgásuk taktikus, fokozatos volt, de céljukat elértek: formálisan vagy informálisan végül ők irányítottak Budapesten és vidéken is. Hollós a forradalmi bizottságok kapcsán élesen bírálja a párt és a proletárdiktatúra „árulóit” is – különösen a debreceni Csorba Lászlót és a győri Szigethy Attilát –, akik pozíciójuk megtartása érdekében együtt tartottak az ellenforradalmárokkal, egyre több és több engedményt téve nekik. 9 Végezetül ha már a könyv bíráló megállapításairól esik szó, fontos megemlítenünk, hogy a szerző nemcsak áruló párttagok, hanem maga a Rákosi-rendszer felett is komoly kritikát gyakorol. Ezen bírálat egyik fele a kort valamennyire ismerő olvasó számára máshonnan is ismert: Hollós a tömegek eseményekhez való csatlakozásának egyik okát abban látja, hogy a Rákosi-rezsim nagyon rosszul ítélte meg a középrétegek magyar társadalomban betöltött helyét, szerepét, és róluk alkotott rossz véleményét az ellenük irányuló intézkedésekben is érvényesítette. Ez természetesen a középosztály egészének, így annak konstruktív részének is elidegenedését eredményezte a szocializmustól. A kritika másik része azonban némiképp meglepő: az illegális csoportok és ellenséges elemek ismertetésekor a szerző azt veti Rákosiék szemére, hogy mialatt kommunistákat ítéltek el és üldöztek, elnézték, ahogy volt Gestapo-ügynökök, horthysta nyomozótisztek és csendőrök vígan éljék az életüket a proletárdiktatúra Magyarországán. Valamelyest mégiscsak furcsa, hogy az 1960-as évek második felének Kádár-rendszere azért marasztalja el a Rákosi-rezsimet, mert az nem lépett fel elég keményen a régi rend „keményvonalas” képviselőivel szemben... 10 113 1971 1967 1981 1972 1969 1983 1967
