Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
Visszapillantás egy átmenetre. Gondolatok a rendszerváltásról - Lóránt Károly: Közgazdasági viták és választási lehetőségek
A történelem útján A Rákosi-korszak gazdaságpolitikájának megítélése A hatvanas évek közgazdasági vitáinak egyik lényeges pontja volt, hogy a Rákosi-korszak erőltetett iparosítása, és ezen belül a nehézipar, kiváltképp a kohászat fejlesztése mennyire felelt meg a hazai adottságoknak. Akik a nehézipar fejlesztését kritizálták, joggal mutattak rá arra, hogy annak fejlesztéséhez az országnak nem voltak meg az adottságai, hiszen sem vasércünk, sem kokszolható szenünk nem volt. Ugyanakkor a gazdaság fejlesztése igényelte a nehézipar termékeit (elsősorban az acélt), és a későbbi kritikák során felmerült, hogy az ország számára szükséges acélmennyiséget miért nem vettük meg például a kevésbé tőkeigényes gépipari termékekért cserébe. Az ötlet kézenfekvő, csakhogy abban az időben az egész „béketáborban” acélhiány volt, tőkés relációból pedig egyrészt a devizahiány, másrészt a politikai helyzet miatt nem tudtunk vásárolni. Az acél a hidegháború csúcsán stratégiai terméknek számított: a II. világháború tapasztalata volt, hogy az nyer, akinek több acélja, ennél fogva több tankja van. Amit valóban meg lehet kérdőjelezni, és ahol volt választási lehetőség, az a fejlesztés üteme. Az a kapkodó sietség, amivel a népgazdaság fejlesztésének nehézipari alapjait létre akarták hozni, a többi iparág (elsősorban a fogyasztási cikkek) és az életszínvonal rovására történt. Nyilvánvalóan lett volna egy mérsékeltebb, kevesebb társadalmi áldozattal járó fejlesztési pálya. Igaz, akkor Rákositól sem biztos, hogy meg tudtunk volna szabadulni, mert az 1956-os forradalom kitörésében az életszínvonal - a nehézipar egyoldalú fejlesztése miatti - viszszaesésének döntő szerepe volt. Ugyanez elmondható a termelőszövetkezetek létrehozásával kapcsolatban is. Ha Lengyelországban egyáltalán, vagy csak kismértékben szervezték meg a TSZ-eket, akkor a parasztok TSZ-be kényszerítése és a szövetkezetesítés teljes elejtése között mi is találhattunk volna egy közbenső utat, amely jobban épít az önkéntességre, és ez által politikailag ellenállóbb struktúrákat hoz létre (mint tudjuk, az erőszakkal szervezett TSZ-ek jelentős része az 1956-os forradalom során feloszlott). Mindkét esetben a reális adottságokat, a társadalom tűrő- és alkalmazkodási képességét figyelmen kívül hagyó türelmetlenség volt a fő ok, amelyet az ország Moszkvából hazatért vezetése képviselt az esetleg reálisabban gondolkodó hazai indíttatású vezetőkkel szemben. Ugyanakkor a keret, amelyen belül más utakat kereshettünk, adva volt, azt meghatározta az ország szovjet blokkhoz tartozása és a Szovjetuniónak az adott korszakban képviselt 104
