Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)
Németh László: Ha én miniszter lennék
közé, milyen lelkesedést váltott ki német lektoraiban. József Attila Párizsban éppúgy elragadtatást keltett, mint Moszkvában. Ady egy Martinovot hozott lázba. Kassákot lengyel írók fedezik fel újra a számunkra. Hogy magamat se hagyjam ki: német földön s két északi országban egyetlen könyvem kapcsán több jót hallottam, mint itthon egész életemben. Pedig e névsorban még nincs benn: Babits, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Krúdy, Tersánszky, nem tudjuk, mit válthat ki Weöres Sándor, Szentkuthy s néhány fiatal író, ha megismerik. Azaz, ha mélységben nem is tudjuk felmérni, legföllebb gyanítani: hogy mi XX. századi irodalmunkban a világirodalmi érték; azt, hogy a világ figyelme ránk lessen, s ezt közösen megvizsgáljuk, föltétien el lehetne érni; s bízom benne, hogy annyi, mint egy-egy skandináv irodalomból, a magyarból is kiállná a választóvizet. Ennek ellenére félő, hogy ez a világba kapcsoló próba mégis elmarad, vagy épp az ellenkező eredményre vezet, mint reméltük: az eddigi közönyt igazolja. Ennek legfőbb oka továbbra is az, hogy néma nép vagyunk; nyelvünket nehéz megtanulni, nagy népek kiváló írói nem vesztegetik ránk az erejüket. Verseink nyersfordításon át lesznek orosz, francia verssé; a próza még rosszabbul áll: kivételes, hogy (mint a német Iszony) prózai mű az eredetiről fogalmat alkotó fordítót találjon. Márpedig a XX. századi prózában a nyelv lényegesebb, mint a nagy XIX. századi regényekben, ahol a tartalom, mint nemzedékek tapasztalhatták, a műfordítás döcögését is elfeledteti. De a fordítók hiányával, úgy látom, versenyt tart, legalábbis az élő magyar irodalom véka alatt tartásában, kultúrpolitikánk. Timár Máté szovjetuniói útirajzában felsorolja, hogy az ott megismert fordítók - szinte valamennyi - mit ültettek át magyarból. Ijesztő olvasmány. Azt mondanom se kell, hogy nemzedékünk munkái közül egyedül az én GaliJei-m csúszott ki még 57-ben, három ember fordításában, az információk azonban egy elég furcsa előszó alakjában még időben odaértek. Prágában ebből a szempontból tanulságos beszélgetést hallgattam végig delegációnk vezetője s az egyik ottani fordító közt; arról volt szó, hogy „ajánlott” műveket fordítsa- nak-e vagy „választottakat”. Prágában tudniillik hozzáértő, félig-meddig magyar fordító gárda működik, amely eddig biztosítani tudta, hogy az aránylag kis számú fordított műben nagy számú legyen a jó. Ajánlások bevezetése, érzésük szerint, ennek az eldorádónak a végét jelentené. Hogy Nyugat felé milyen akadályt jelent a 256
