Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

tartott, kényszerből végig kell csinálnom, sőt olyan remény is volt bennem, hogy koromhoz képest - a dobást kivéve - nem is érek el rossz eredményt. S később egyetemi hallgató lányaimtól hallottam, hogy nekik is ki kellett vonulniuk emhákázni. A dolog, úgy látszik, nevetségbe fulladt; pedig egészséges gondolat ül a mélyén: nem egyeseknek, hanem az egész nemzetnek kell sportolnia; eközben derülhetne ki egyesek testi kiválósága, s némi edzés után, a sportoló nemzet szakmai érdeklődésétől kísérve, ezek mennének versenyre is. A görögök olimpiásza [sic] valami ilyesmi lehetett. De mi is tapasztalhattuk a húszas-harmincas években, hogy új vidéki uszodák építése mint dobott fel világbajnokokat a medencéhez jutott fiatal karokból. Az ellenkező véglet az, hogy az egyesületek jövendő akrobatákat keresve nyúlnak le a fiatalok közé, akik aztán a közönségtől éppoly szakadékkal elválasztott trapézművészei lesznek sportáguknak, mint a cirkuszban megcsodáltak.

Nem tudom, hogy a magyar sport a középtől pillanatnyilag merre hajlik (visszaeséséből azt gyanítom, hogy inkább az akrobata-nevelés felé); de úgy gondolom, hogy az emhákázást nemcsak a sportban kellene bátorítani, de a hegedülgetéstől a fényképezésig, gyorsírásig az ügyességet kívánó mesterségek mindenikében. Mozart leveleiben olvasom, hogy a József császár alapította Augartenben olyan műkedvelő zenekar verődött össze, amelybe Amadeus is beállt játszani. Ez egyszerre két dolgot magyaráz - vagy legalább jelképez hogy milyen táptalajon nőtt ki a bécsi zene, s hogy honnét ömlik Mozart és társai művészetébe a közösségi hitel. Nálunk épp a zenében rengeteg minden történt, hogy az éneklő, zenélő kedvet az ifjúságban felébressze, ébren tartsa, zenetanfolyamokon a legszegényebb gyerek is kipróbálhatta, mire viheti, az eredmény mégsem felel meg a reményeknek; abban a szűk körben, amely a zeneiskolát meg tudta fizetni, hajdan több volt a klimpírozó zongorista, hegedülő, mint ma, mondjuk, a középiskolások közt. Ennek egyik oka az volt, hogy akkor még a gyengébb zongorás is elszórakoztatott egy társaságot, ma viszont a magnetofon, lemezjátszó szinte nevetségessé teszi a játékukat. Azaz a technikai fejlődés a dilettantizmus ellen dolgozik: a magas szakmai tudás s a passzív műélvezet (vagy bámuló süketség) közt fájdalmas szakadékot nyit.

Pedig a dilettantizmust valahogy föl kell bátorítani, s részévé tenni a közműveltségnek. Nem a vad ambíciót, mely a tollat, vonót vagy ecsetet fegyverként ragadja

252