Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

indulók mind be is futnak; itt, ha a biztonság rovására is, két-háromszoros létszám­mal kellene indulni, s a kiesőket más polgári pályákon (például mint kultúrotthon- vezetőket, játékmestereket stb.) felhasználni. A mi időnkben az első orvosi szigorlaton a hallgatók fele vérzett el. S aki a dip­lomát megszerezte, annyit legalábbis bebizonyított, hogy magára hagyva is tud a tudásért küzdeni; az első és második szigorlat közti három esztendőben, ha nem volt kedve, még kollokválnia sem kellett; így bizonyos felelősségérzetet, önállóságot, beosztást kívánt, hogy az egymásba folyó tizenöt szigorlaton annak a három évnek a szerzeményét fel tudja mutatni. Nem mondom, hogy ez helyes volt, de most mintha a másik végletbe estünk vol­na: túlságosan is középiskolássá tettük az oktatást; a gyerekek a sok feleléstől, de­monstrációtól nem is igen érnek rá a szakjukon eltűnődni. Én emlékszem, még a kórbonctant is úgy tanultam, hogy különféle teóriákat költöttem a tananyag fölé (egy kicsit a D. L. hátrahagyott naplói-nak a modorában); ma az a probléma, hogy az ember „rázós” vizsgáztatóhoz kerül-e a következő héten, vagy egy „édes kis alakhoz”. Aztán az előadások! Az élményt adó előadás persze mindig ritka (a bölcsészetet azért hagytam ott, mert senki sern volt, aki a budai reál Jánosi Béláját megközelítette vol­na), de a középiskolában egy-két, az egyetemen négy-öt igazi tanár elég hozzá, hogy emberré válásunk megbizgassa. Az, hogy az oktatás ma sokkal alaposabb, elsősorban az alapfokú oktatóknak, laboratóriumok, szemináriumok vezetőinek köszönhető; annak a légiónyi seregnek, amely egy-egy tanszéket megszáll, s amelynek az oktató­munkáját jobban ellenőrzik, mint a mi korunkban. Ma elképzelhetetlen, hogy valaki olyan kevés szembe-észbe írt emlékkel menjen át egy gyakorlati fakultáson, mint én az orvoskaron. A nagy formátumú előadás azonban (amelynek toliam járásában is ott van a nyoma) mintha kiment volna a divatból. A tanszékek vezetői többnyire utaz­nak, tudományos konferenciákon, akadémiai osztályüléseken ülnek, egy népes inté­zet személyi ügyeivel vannak elfoglalva. A leghelyesebb tán az lenne, ha minden tanszéknek volna egy külön állandó elő­adótanára - az intézet legkiválóbb pedagógusa -, akinek nem kéne minden lében kanálnak lennie: a létszámból kitelne, s a közvélemény kiválasztaná. A professzor, ha szükségét érzi, egy-egy speciális kollégiumban mutathatná be kutatási területét. Heti 205

Next

/
Oldalképek
Tartalom