Gombos Zsuzsa (szerk.): Egy barátság utolsó felvonása. Gombos Gyula és Szijgyártó László levelezéséből 1973-1983 (Lakitelek, 2013)

1981

New York, 1981. június 4.

Kedves Laci és Irénke!

Már három hete is elmúlt, hogy visszajöttünk Szuszi- éktól, de még mindig az olasz út visszfényei közt élünk. Jóformán csak arról beszélgetünk és olvasunk. Mi ebben is a rossz turisták közé tartozunk, nem előre olvasunk ahhoz, amit látni fogunk, hanem utólag, ha egyáltalán. Nemcsak könyvet nem vittünk magunkkal egyet se, ahogy a jó turisták szokták, még szótárt sem. Mégis nekünk magyaroknak talán az olasz nyelvet lehet a legkönnyebben felszedni. Részint a latinhoz való közvetlen közelsége miatt, de még inkább azért, mert szép kerek, nyílt, világos magánhangzói otthonosak a mi fülünkben. A lényeg azonban az, hogy ott voltunk, s ha az a tíz nap, amit ott tölthettünk, csak arra volt is elég, hogy beleszippantsunk, de a múlt, a történelem, végső fokon az emberi alkotás, még a tájban is, oly töményen van mindenütt jelen, hogy egy-két szippantásból is megrészegszik az ember. Persze, Szusziék vittek kocsival s négy helyen álltunk meg hosszabb-rövidebb időre. Lefelé menet Pisában és Rómában, s onnan visszajövet Sienában és Firenzében, itt a leghosszabb ideig. Ez volt a legcsodálatosabb is. Ilyen igazi klasszikus értelemben vett várost - tökéletes urbsot - még sehol sem láttam. Loli annyira beleszeretett, hogy azóta is mondogatja, ha szabadon választhatna, hogy hol éljen, csak ott élne. Jobb azonban, ha nem lelkendezem tovább, mert aligha hathat rátok lelkesítőleg. Hiszen bizonyos vagyok benne, Itáliát ti épp úgy szerettétek volna látni, mint mi mindig. S még bennem is, aki most láttam, a jókedv és a gyönyörködés alatt ott bujkált valami keserűség, hogy igen, nem lehet betelni vele, de ehhez harmincéves koromban kellett volna hozzájutnom, s nem tíz napra, hanem legalább egy évre.

66