Gombos Zsuzsa (szerk.): Egy barátság utolsó felvonása. Gombos Gyula és Szijgyártó László levelezéséből 1973-1983 (Lakitelek, 2013)
Utószó
UTÓSZÓ New York, 1983. október 20. Drága Irénkénk! Amikor leveled megjött, mi már tudtuk, hogy drága Lacink meghalt. Püski hivott fel telefonon, ő közölte velünk s még egy-két barátunkkal, akik ismerték és szerették Lacit. Nem tudtunk hova lenni. Gyanítottuk, hogy egészségileg nem lehet a legjobb állapotban, hiszen március óta nem írt, de ez meg sem fordult a fejünkben, hogy így, szinte egyik napról a másikra, elmehet. Csak néztünk egymásra, dermedten. Rögtön küldünk táviratot (gondolom, megkaptad, s mi is meg a napokban a gyászjelentést) - de hát mit ér ez? Mit ér egyáltalában bármi is? Mivel vigasztalhatnánk téged, s mivel magunkat? Legalább a temetésen szerettünk volna ott lenni, de az ilyesmi az irdatlan távolság s az ezzel járó egyéb, technikai (vízum, stb.) okok miatt megoldhatatlan. így még utólag sem búcsúzhattunk el tőle. De ha hallgatom, amit a szívem mond, nem is akarunk. Laci volt nekem ezen a földön az egyetlen igaz barátom. Idekint rájöttem arra, hogy két férfi közt mély barátság csak fiatalon szövődhet. Vannak itt magyarok, kiket barátaimnak tartok, ők is annak engem. E barátságokból azonban hiányzik valami. Az, hogy nem ifjúkorban fogantak, így Laciban én nem egy barátot vesztettem el, hanem az egyetlent. S Laci nagyon tehetséges ember volt. Valahányszor ha rágondoltam, nemcsak az fájt, hogy ily messze vagyunk egymástól, az is, hogy szellemi képességeinek alkalmazását a történelem mellékútra szorította. Nem tehetek róla, ez most is fáj, amellett a nagyobb fájdalom mellett, 102
